Pax tv-n rövid figyelemmel kísértem egy keresztény prédikációt. Ebben a prédikátor éles párhuzamba állította az evolúciót és az önfeláldozást. Azzal a példával érvelt, hogy ő maga, amikor beugrik a folyóba és kiment valakit a jeges vízből, akkor önzetlenül cselekszik és szembe megy az evolúcióval. Úgy adta elő, mintha az emberben létezne egyfajta önfeláldozás, ami kívül esik az evolúciós érdekeken és Krisztus áldozata is ilyen. Ki kell ábrándítanom a prédikátorunkat, mert még bármekkora és halált megvetően bátor is ez a cselekedet, azért hoz némi hasznot is a konyhára. Ki ne fantáziált volna fiatalabb korában vagy még idősebben is arról, hogy imádott hölgyét kimenti valahonnan és az akkor szerelembe esik iránta. Egy ilyen hős cselekedet akár két addig távoli család, törzs, nemzetség életét is összekötheti. Maga az un. jó cselekedet is már önmagában is legitimizál: azt sugallja én jó vagyok, mert ezt tettem, tehát megerősíti a létezésemet, értelmet ad hozzá. Az evolúció szempontjából tehát számtalan előnnyel jár egy ilyen cselekedet és mivel visszatérő emberi fantáziálásról is szó van, így az evolúciósan is kódolva van az emberben.
Ebből kifolyólag abszolút önzetlen cselekedeteket nagyon nehéz lenne találni, ezért sem volt számomra érthető a Bhagavad-Gítá egyik fő vagy alapvető tanítása, a niskáma karma alapelve.
Miszerint a cselekedetek gyümölcseiről való lemondás teszi a tettet tisztává. Ez paradoxon, hiszen ha lemondok a cselekedetek gyümölcseiről, akkor azt ennek a tanításnak a tudatában már a tisztaságért teszem, és az is egy gyümölcs.
Mindig érdeklődéssel figyelem, ahogyan a prédikátorok és tanok paradoxonokban zárulnak. Az alapállás számomra a prédikációval kapcsolatosan, hogy felesleges a népet győzködni, nem érvekkel lehet meggyőzni valakit és rábeszéléssel és logikai tévedésekkel és következetlenségekkel. A tv prédikátorok sokat beszélnek, de istent vagy egy magasabb tudatállapotot leginkább a csenden keresztül érdemes megközelíteni. Osho például nagyon szerette a csendet, talán azért is, mert a gondolat nélküliséget és a csend, vagy a meditáció szinonimák és felcserélhető fogalmak. Osho tehát tudta, hogy prédikációval nem lehet igazi célt elérni. Minden valamire való mester Indiában kommentálja a praszthána trajit-t a három mértékadó művet, ezek közül az egyik a Bhagavad-Gítá. Osho háború és béke című könyve számomra nem más, mint az egyik praszthána trajínak, India legfontosabb művének a kommentárja. Felsorol három embertípust, Durjódhanát az ösztönös embert, a tamó-gúna emberét (tamasz-sötétség), Arjunát a harcost, mint a rajasz-gúna embertípusát (szenvedély) és Krisnát (szattva-gúna szat=igaz), ez nem más mint három tudatállapot, három életszakasz.
A hinduknál a negyedik életszakasz, az utolsó tudatállapot, a megszabadulás a ragaszkodástól, az éberség. A Bhagavad-Gítá elgondolásom szerint olyan titokzatos mű, ahol a negyedik és végső tudatállapot maga az olvasóé. Mivel az olvasó számára, Durjódhana, Arjuna, Krisna benne létező személyek, az olvasóéban. És itt már arról van szó, amit Osho érzékeltet, hogy a 4. tudatállapot az elszakadás, ezt a negyedik életszakaszt a hinduk fizikailag is megvalósították és végső remeteségbe vonulnak, de Oshonál ez nem más, mint pszichológiai elkülönülés. Az önmagát is kivülről tekintő attitüd. Visszatérve tehát, a hit nem racionális, noha mint Feuerbach elemezte valóban tartalmazza a természetes észt, de különös észnek nevezi, ha jól emlékszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése