Ez már futballtörténelem és tény: az OPNI FC az intézmény bezárása előtti utolsó nagy szpartakiádon – amit a pszichiátriák néhol olimpiának is neveztek – otthon tartotta a serleget. Nem áll módomban szerénykedni: az OPNI FC kispályás csapatának kvázi Messijeként a Balassagyarmat elleni döntőt 4-1 arányú, magabiztos győzelemmel hoztuk. A döntőben két gólt lőttem, és egy gólpasszt is adtam. A csapat gerincét a Kelemen kör felolvasóestjein is felbukkanó, összeszokott hármas – Ratulovszky, Fülöp és jómagam, Kiss R. – alkotta, valamint Ernő és Pisti. Hosszú évek távlatából visszaemlékezve erre a boldogabb életidőszakra, messziről le lehetne legyinteni erre a nagyszerű sportteljesítményre mondván, hogy a Nemzeti Sport sem hozta le a győzelmünket, titkos játékosmegfigyelők sem járták az OPNI-t és környékét az MLSZ megbízásából, és végül nem a Vasas vagy a Real Madrid, hanem az OPNI igazolt le.
Úgy gondolom, a Ferencvárosi TC centenáriumi kispályás kupáján nyújtott gyenge teljesítményem évekig személyes vita tárgya volt. Nekem sem esett jól hallanom mentoromtól, hogy „én sajnos azon játékosok közé tartozom, akiket nyom a tét”. Nem hivatkozhattam arra sem, hogy az akkori Fradi-elnök, Dr. Torgyán József és jobbkeze, a ferences Faddi Othmár atya székelykapu-avatása személyesen traumatizált volna – bár a politikai jellegű beszéd miatt félbe kellett szakítani az egyik fontos mérkőzésünket. Az is tény, hogy az OPNI FC nem a legerősebb összeállításban érkezett meg a Ferencváros népligeti centrumába. A székely szerelőbrigád több tagja, akik a szerdai OPNI-focikon szinte kivétel nélkül ott voltak – és akik nélkül nem volt és nem is lehetett volna foci a Hárs-hegy kiváló fekvésű, a fenyőerdő melletti, és mondom s írom, talán Budapest egyik legszebb fekvésű és legjobb magaslati kispályáján –, sajnos nem tudott teljes létszámban jelen lenni az eseményen.
Az, hogy a tét valamilyen szinten mindig is nyomott, tény, ezt én is tudtam. Ezért futottam félmaratonokat, és edzettem kétszer annyit, hogy a fizikai erő növelésével kompenzáljam a teljesítményromlást. Ám visszaemlékezve az akkori eseményekre, igazából a pálya talajával akadtak a legfőbb gondjaim. Nem szőrszálhasogatás kijelentenem, hogy én a tapadásbiztos aszfalt-bitumen pályákon nőttem fel, ahol sokat számított a robbanékonyság és a sebesség. Újpalotai lakótelepi grundfocista voltam; bár salakon is sokat játszottam, a füves pályák világa nagyon távol állt ettől az izomfejlődéstől. Eleve már a focicipő-választás is nehéz kérdés volt a kupára, mert stoplisban tilos volt játszani. A másik – és fő – probléma az volt, hogy a pálya nem egyenletes, hanem hepe-hupás, göröngyös fű, sőt, néhol nagy, üres, kikopott területekkel tarkított libalegelő volt, ami miatt a labda és a pálya is jóval porosabbá vált a kelleténél. Nekem mint cselezőjátékosnak, akinek nagy erénye lehetett egy Pullback-X mozdulat vagy egy Puskás-V, sokszor azt kellett tapasztalnom a meccs alatt, hogy lecsúszik a talpam a labdáról, és emiatt nem tudom megverni a védekező játékosokat.
Mivel az ellenfél, a későbbi első helyezett már 7 góllal vezetett, úgy gondoltam, nem távozom eredmény nélkül, és lövök egy maradonás becsületgólt. Próbáltam felülemelkedni a minősíthetetlen talajú pályán – 7 gólnál már a tét sem nyomott –, így elindultam, és egyedül kicseleztem a teljes ellenfelet. Már a kapust is sikerült elfektetnem, mire egy hátulról visszaérkező játékos szó szerint lekaszált.
Az FTC-centrumba való megérkezésünk sem zajlott le konfliktusmentesen: csapatunk ugyanis összetalálkozott Hypós Ferivel. A vezérszurkoló azonnal nehezményezte, hogy piros-kék a mezünk, attól meg aztán végképp feldühödött, hogy a „diliház” focicsapata volnánk. Hangot is adott azon véleményének, hogy a 100 éves Fradi-évfordulót szándékosan meggyaláztuk ezzel. Komoly diplomáciai egyeztetések kezdődtek, ám az egyik legkiválóbb csapattagunk, aki az OPNI-ban elmeápolóként zártosztályokat felügyelt, végül dűlőre jutott a kishipóssal.
A Fradi-kupán végül bronzéremmel végeztünk, tény, hogy igazából az OPNI országos foci-szpartakiádon nyújtott teljesítményemmel lehettem igazán elégedett és végre a bizalmat is megháláltam, hogy igazán 10-est, itt játszhattam. A híres székelykapu egyébként amit akkor fölavatott dr Torgyán és Faddi Othmár ma is a Ferencváros népligeti központjának sarokpontja, bár egyelőre a sportágat még nem székelykapura játsszák és a pályákat is azóta teljesen korszerűsítették. Egy bronzérem a fiókban, aminek ez volt a rövid háttértörténete. Az OPNI salakpályáját, ha még létezik belőle valami, azonban sajnos nem tudtam meglátogatni, ez egy teljesen lezárt és őrzött terület csak az urbexesek képesek a lehetetlenre.
