1889 augusztusában több előadáson vesz részt New Yorkban Emma Goldmann, melyekről "Életem" (Living My Life, 1931) c. életrajzában számol be. Ezeknek az előadásoknak témája az 1887-es brutális erőszak és gyilkosság, melyet öt anarchista ellen követ el a fennálló hatalom.
Különösen felkavaró előadást tart Johanna Greie, egy new yorki szocialista szónok."Az egész beszéd a chichagói eseményekről szólt. Az eset történelmi hátterének felvázolásával kezdte. Beszélt a munkássztrájkokról, melyek 1886-ban az egész országban kirobbantak a nyolcórás munkanapot követelve. A mozgalom központja Chicago volt, ahol a munkások és főnökeik közti küzdelem egyre erőteljesebbé és elkeseredettebbé vált. A városban székelő McCormick Harvester Társaság sztrájkoló alkalmazottainak gyűlését a rendőrség megtámadta, férfiakat és nőket vertek meg, több embert megöltek. A súlyos erőszak ellen tiltakozó tömeggyűlést hívtak össze május 4-re a Haymarket térre. Felszólalt Albert Parsons, August Spies, Adolph Fischer, és mások, a gyűlés csöndben és rendben zajlott. Ezt tanúsította Chicago város polgármestere, Carter Harrison is, aki azért jelent meg, hogy ellenőrizze mi történik. A polgármester távozott, elégedett tudattal, hogy minden rendben folyik, és erről tájékoztatta a kerületi rendőrkapitányt. Kezdett beborulni, könnyű eső szemerkélt, és az emberek oszolni kezdtek, már csak néhányan maradtak, hogy az egyik utolsó szónokot meghallgassák. Ekkor Ward kapitány, erős rendőri kísérettel hirtelen megjelent a téren. A gyűlést azonnali távozásra szólította fel.
"Ez egy szabályos gyűlés", - válaszolt az elnök, mire a rendőrség a tömegnek esett, és könyörtelenül ütlegelni kezdte. Ekkor valami átrepült a levegőben, felrobbant, és több rendőrhivatalnokot ért ott a halál, kb másik huszat pedig megsebesített. Soha nem állapították meg bizonyossággal, ki volt a valódi tettes, és a hatóságok láthatóan nem is tettek különösebb erőfeszítést a megtalálására. Ehelyett azonnal parancsot adtak ki a Haymarket téri gyűlés összes szónokának, valamint jólismert anarchisták elfogatására. Az egész sajtó és a burzsoázia a rabok vérét kezdte követelni Chicagóban és az egész országban.
A rendőrség valóságos terrorkampányt rendezett, és ebben az Állampolgárok Szövetségének morális és anyagi támogatását élvezték, hogy gyilkos tervüknek megfelelően végképp eltegyék az anarchistákat láb alól. A köztudatot a sajtó által terjesztett, a sztrájk vezetői ellen szóló gyalázatos történetek annyira felhergelték, hogy az igazságos tárgyalás lehetetlenné vált.
Valójában a tárgyalás az Egyesült Államok történetének legocsmányabb koholt perévé vált. A bíróság büntetőítélet mellett döntött, az államügyész a nyílt tárgyaláson bejelentette, hogy nemcsak a letartóztatott embereket vádolják, hanem maga az "anarchia van a vádlottak padján", és hogy el fog pusztulni. A bíró a rabokat többször megrótta, így a bíróságot ellenük hangolva. A tanúkat vagy megfélemlítették, vagy megvásárolták, úgyhogy a bűnben ártatlan és mindenképpen attól független nyolc férfit elítélték.
A köztudat felhergelt állapota, és az anarchisták elleni általános előítélet, mely párosult a munkáltatóknak a nyolcórás munkanap elleni kampányával, olyan atmoszférát teremtett, mely kedvezett a chicagói anarchisták törvényes megöletésének. Ötöt közülük - Albert Parsons, August Spies, Louis Lingg, Adolf Fischer és George Engel nevűeket - kötél általi halálra ítélték, Michael Schwab és Samuel Fielden életfogytiglanit, Neebe 15 évi börtönbüntetést kapott."
Az öt anarchista férfit 1887. november 11-én végezték ki. A II. Internacionálé 1889-es párizsi alakuló kongresszusa határozta el május 1. megünneplését: a dátumot a haymarketi vérengzés emlékére választották, a cél pedig a munkások követeléseinek hangsúlyozása volt. Azóta minden évben május 1-én megemlékeznek a munkások első nagy tiltakozó megmozdulásáról. A történelmi eseményeket azonban mind a nyugati "demokratikus" rendszerek, mind a keleti "szocialista" rezsimek igyekeztek elfeledtetni a köztudattal. A "volt szocialista országokban", így nálunk is a kommunista párt sajátította ki magának az ünneplést, saját propagandájára használva fel ezt a napot.
Nyugat-európai anarchisták hagyományosan gyűlést szerveznek május elsejére, így 1990-ben Párizsban tüntetéssel egybekötött nemzetközi anarchista találkozót szervezett a FAF (Fédération Anarchiste Francaise), melynek fő vitatémáit a Kelet-Európában akkor zajló változások adták, és több országból, így tőlünk is, meghívott résztvevők is voltak.
Nyugat-Berlinben a karhatalom hagyományosan erőszakkal nyomja el a május elsejei megmozdulásokat: idén kb. 15 000 - 20 000 tüntető vonult Kreuzbergből (házfoglalók negyede Berlin nyugati felében) a multi- nacionális cégek és bankok elé, míg valamilyen provokációra meg nem indult előbb a kő-, majd a molotov zuhatag. Hivatalos eredmény: 93 embert tartóztattak le, és 14 rendőr került kórházba (más források szerint 85 rendőr sérült meg, és 160 személyt vettek őrizetbe).
Olaszországban az anarchisták erre a napra hagyományosan tüntetést szerveznek, melyet a rendőrség úgyszintén hagyományosan megtámad, provokál, így pl. idén Nápolyban és Milanóban is a "rendfenntartó" erők durván közbeavatkoztak.
(a cikk az Anarchista Újság 91/3-as számában jelent meg, kisebb változtatással, javítással közölve.)
Albert Parsons sikeresen kitért üldözői elől - írja a Sulinet portál -a tárgyaláson mégis leült a vádlottak padjára, mert nem akarta cserbenhagyni a koncepciós eljárás által igaztalanul megvádolt társait.
Éljen május elseje ! (Sulinet portál)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése