Fernando Pessoa - a kép forrása casaculturaportugal.blogspot.com
Én általában a könyveket nem azért olvasom, hogy egyetértsek a benne felmerülő nézetekkel, hanem ellenkezőleg, a saját álláspontom - ha létezik olyan - kikristályosodására katalizátorként. Egy könyv minden tekintetben vitaanyag kell hogy legyen, a szkepszis mindig elsődleges, ha olvasok valamit, kételkedek tehát, mintha lennék. A lét egyébként tiszta állapot, a nem lét állapota pedig a bűn. Mint írtam a bűn ontológiai kategória. Ez a momentum az édenkerti történetben, úgy van megfogalmazva, hogy bukás és az ember lehetőségeinek a leredukálása, tulajdonképpen megfosztás a hatalomtól és szolgaság, a negatív lehetőség. Visszatérve Fernando Pessoa gondolatmenetére, egészében véve az olvasottak alapján, érzékelek egyfajta káros, specifikus,teológiai-európai dualizmust, amely mintha Nietzsche átfogalmazás is volna. A Római Birodalmat éltető tendenciák ezek, és a kereszténység néhol burkolt, néhol nyílt kritikája. Pessoa átfogalmazza, jobban érthetővé teszi a ressentiment fogalmát, politikai dimenziók közé helyezi azt. Egy ilyen megfogalmazásban, mint a napnyugat gondolkodója, postkonkvistador a kereszténység születésében az elnyomottak és a gyengék lázadást látja az arisztokratikussal szemben. Ugyanezt véli felfedezni a kommunizmus, mint pszeudo-vallás területén, ahol is szerinte a katolicizmus és a kommunizmus nem áll a realitás talaján, hanem egymással szemben álló fanatikus-szélsőséges erőként ábrázolja, amely képes a hitre hatni, szemben a tényekkel. Természetesen az Egyház számomra nem fanatikusokból álló valóság, hanem egy olyan konglomerátum, amely pusztán a kollektív szintjén leképezi azt az életösztönt, ami az ember individuális létében amúgy is jelen van. Az Egyház tehát az ember kollektív életösztönének jelképe, nem logikus folyamat, hanem a valóság és a mítosz konzerváló egyvelege. Persze Pessoa az Egyházat leegyszerűsíti, nem látja meg benne magát az életet leképező folyamatot, amely profán politikájában úgy nyilatkozik meg, hogy a sorsnak és hatalmaknak kitett Egyház igyekszik mindig a fennálló hatalomnak politikájában látszólag vagy valóságosan teljes mértékben megfelelni. Szkepszise a modern társadalommal szemben, csak minimális és különösen nem hangoztatott eltérés, de ezek a nyilatkozatok, csak talán látszólagos megkülönböztető jegyei annak, hogy az Egyház önálló a hatalomtól. Pessoa, mint a napnyugat gondolkodója elkötelezett híve a szociáldarwinizmusnak, noha a liberalizmust támadja, mely legfőbb előkészítője és társtettese a kapitalista tajgetosznak, mégis a ressentiment hangsúlyozásával ugyanabba a kórtünetbe zuhan vissza, hogy a gyengék és elesettek és lázadók hibáztatásába kezd, ami a jelen liberalizmusának is elengedhetetlen szimptóma-együttese. Így válik a hazafias gondolkodás látszatából, az arisztokratizmus profán létbe lesüllyedt politikum mocsarában süppedő postfeudális fertőnek a legitimizációjához. Mert szerinte a nép mindenkor is uralmat szeretne a feje fölé emelni. A nép csak ösztön és önzés, és a hazafiság is pusztán kollektív önzés. Nos ilyen előzmények után már nem csodálkozok azon sem, hogy Pessoa a Jézus-misztériummal sem tud mit kezdeni. Hol bűnnek és árulásnak látja, hol a logosz feletti érthetetlen valóságnak, hol a titkok jogosulatlan kimondójának. A buddhizmust is egyszer lázadásnak látja, máskor pedig a parúziát megelőző jelenségnek értékeli, párhuzamosan az európai rózsakeresztes tevékenységekkel. Okkult tájékozottsága engem arra enged következtetni, hogy szabadkőműves kritikája, talán épp saját szabadkőművességéből adódik, - amely szabadkőművesség kiegyezett az arisztokráciával -, a beavatások minden tekintetben arisztokratikusak, és valójában nem az egyházat támadják, hanem a francia forradalom hármas jelszavának egyikét, az egalitét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése