Nehéz évet zárunk ez már biztos. Borival sétáltunk és az Üllői út környékén egy erőszakos életvitelszerűen az utcán élőre és lejmolóra leltünk. Azonnal be is jelentettem a rendőrségen, hogy életvitelszerűen tartózkodik itt az Üllői út 36. szám előtt és tudtommal ez a VIII.kerület szakrális terein belül is büntetendő cselekmény. A rendőrség pár percen belül ott is volt, de nem fogtak törököt, és a "törököt" el is eresztette a rendőrség, mert volt lakcímkártyája, kiderült, ami azt jelenti, hogy ő nem is tartózkodhat életvitelszerűen az utcán. Bármennyire is szerette volna letartóztatnia magát, mint később kiderült, ezt nem sikerült elérnie. Később nagyon rendes volt hozzánk és beinvitált szerény albérletébe, ahol beszélgetés közben többször is lenácizott. A továbbiakban pedig náci párnak bélyegzett minket, amit én nem is vettem zokon, mert nem vagyok náci és a barátnőm sem az, bár ő zokon vette. Beszélgetésünk során kiderült, hogy közös tanárunk volt Dobrovits Mihály és Porció Tibor is, bár T. altajisztikából doktorált én pedig vallástudományt hallgattam évig . Így az egész beszélgetés során az állandó öngyilkossági késztetések intermezzói közepette szóba került még Szerb Antal: Utas és Holdvilág (Bori), Abda (Bori notesz és a Horánszky utca 1. szám közötti szál és Radnóti Miklós, az is, hogy a krisnások miért nem szívlelik Sankarat és az is, hogy az írásbeliség már a turba időszaka, a romlásé, ógörögök és a védák - Djauszpitar és Zeusz. Aztán a párkapcsolati konfliktusok során odáig jutottunk, hogy kifejtettem igen súlyos és öntörvényű nézeteimet. Tudvalevő, hogy előző nap már túl volt egy akasztáson, de leszakadt amire a kötelet erősítette fel. Csodáltam, hogy azt a nőt, aki elhagyta őt, semmiféle haraggal nem illette, hanem tisztának nevezte. Csodálkoztam igencsak azon a bevett liberális és nővédelmi nézeten is a tisztaságon kívül, hogy képtelen volt belátni azt, hogy imádottja egyáltalán nem is törődött vele, sőt teljesen közönyös volt számára az is, hogy él-e vagy hal-e. Bár az imádott nő azzal is tisztában lehetett volna, hogy T már sokadszorra próbálta megölni magát. T úgy gondolta, hogy rendkívül önző dolog ragaszkodni és kapaszkodni valakibe aki ott akar hagyni minket, persze feltettem a kérdést vajh az ő esetükben ki volt igazán önző és ki volt igazán önzetlen? Hiszen adott egy nő, aki gondolt egyet és egy számára teljesen ismeretlen emberrel elment tőle, miközben tudta azt, hogyha végleg magára fogja hagyni ezt az embert, akkor az könnyen öngyilkosságba fogja hajszolni magát. Én ennél a női magatartásnál egoistább, önzőbb és szívtelenebbet még nem láttam. Én úgy gondolom, hogy a másik ember még nem tudta lezárni magában a kapcsolatot, el is engedte a nőt - minden tekintetben önzetlen volt, egészen addig, hogy a jelen helyzetért is önhibáztatást folytat. Ez az, ami egy igazi zaklató számára vérlázító. Nem látja be, hogy az imádott nő végtelenül egoista és kegyetlen volt vele szemben, hogy azt ami egykor szent volt közöttük eltiporta. Olyan ez, mint amikor valaki befogad egy kiskutyát, aztán évekig együtt van vele, majd az utcán vagy egy bulin meglát egy másik kiskutyát, amelyik neki jobban tetszik, ezért a régit kitessékeli a gyehennáig. Én ebben semmi emelkedettet és tisztaságot nem látok és annak sem látom értelmét, ami az öngyilkosok beláthatatlan hibája, hogy önmagukat okolják mindenért. Az utcára kitett kiskutya ne okolja önmagát, mert ebben a történetben nem ő hibázott. Kötélig vezet tehát az, ha hamis, liberális párkapcsolati szokásokat próbálunk megőrizni. Miért? Azért mert maga a kiindulópont is hamis volt, az öngyilkosjelölt puszta kénye-kedvére alakítja a maga valóságát egészen addig, amíg ő maga a föld bolygó legbűnösebb és lúzerebb emberének érezheti magát, a kegyetlen nő pedig a tisztaság szimbólumává válik, aki közvetett és közvetlen oka az ő szenvedéseinek és kálváriájának és minimum két pofon lenne a legkevesebb amit megérdemelne. Na ez az amit ép ésszel a zaklató fel nem foghat és amit el is akar kerülni, az önhibáztatást. Annak egy zaklató lélektanában semmi, de semmi helye nincs, csak túlkapások esetében de amúgy általánosságban minden tökéletes cselekedetünk tiszta lelkiismerettel van végrehajtva az igazságosság nevében.
Ezért mondtam a bíróságon az utolsó szó jogán mielőtt előzetes letartóztatásba helyeztek, hogy tiszta a lelkiismeretem. Ez volt a legfontosabb mondat számomra azóta is, nem a hazug megbánás és megalázkodás, hanem a valós igazság, a tiszta lelkiismeret. Bori egyébként nagyon intenzíven vett részt a vitában, végül T-nek én adtam meg a kegyelemdöfést, hosszas filozofálásba kezdtem, amitől delikvensünk végre és hamar elaludt. Még egy párszor felugatott álmában, aztán elcsöndesedett, mi pedig kibékülve elindultunk a kiindulási ponthoz. Az élet természetesen mást hozott, egy embert sikerült talán meggyőzni arról, hogy ő nem hibás, megmenekült az önakasztástól, de másnap már a saját hozzátartózói körben történt öngyilkossági kísérlet. Érdekes, egy embert meg akarunk menteni, ekkor egy másik, akiről nem is sejtjük megteszi azt, amit nem kellene megtennie. Én a saját életemet mindig is a lelkiismeretemmel mértem, az volt a zsinórmértékem. Azt gondolom minden öngyilkosságról, hogy általában akkor történnek meg, ha az ember már nem a realitás talaján van. Itt ebben az esetben elindult egy olyan irracionális önhibáztatási folyamat aminek muszáj volt véget vetnem, és felébreszteni T-t abból az álomból, hogy ez a nő tiszta volt és ő hozzá jó volt, nem volt jó, hiszen elpusztította és az életére tört azzal, hogy elhagyta. Mindkét esetben az alkohol(1) volt hibáztatható a beszűkült magatartásért. Én azt gondolom, hogy mindenki követ el hibát, bűnt az életében, ezért a bűnökért súlyuktól megfelelően a lelkiismeretünkön keresztül vezeklünk. Mivel a lelkiismereten keresztül ér minket a karmikus kiegyenlítő szenvedés, ezért a megoldást nem az önhibáztatásban kell megtalálnunk, hanem tudnunk kell azt, hogy azért fáj ott legbelül, hogy később ne fájjon, hiszen vezeklünk emiatt és azért is, hogy legyen erőnk elszakadni korábbi gyengeségünktől, hibánktól vagy bűnünktől. Nagyon nagy tévedésnek tartom, ha valaki egyetlen hiba miatt, hiszen melyikünk nem hibázik - el akarja dobni az életét. A belső szenvedés nem tudja elmondani nekünk, hogy azért szenvedünk, mert ez később akár évek múlva el fog múlni, de most le kell vezekelnünk a hibát és nem is érezhetjük jól magunkat, amíg nem tisztulunk meg a bűntől. Az is gond, hogy általában ez a hiba és bűn valójában fiktív, mint írtam az alkoholizmussal együtt járó önhibáztatás része, nem a realitás talajáról származik, hanem inkább öngyilkossággal kapcsolatos kényszergondolatok utólagos önigazoló magyarázata. Olyan ez mint amikor én előzetes letartóztatásom ideje alatt, arról próbáltam meggyőzni magamat, hogy én valójában bűnt követtem el karmikus értelemben, és ezért kaptam ezt a büntetést. Az igazság az, hogy az embert nem csak fiziológiai (mint a bőr, az immunrendszer) sáncok védik, hanem lelkiek is. Ezen lelki sáncok azonban a szenvedést úgy iktatják ki, hogy irreális magyarázatot találnak rá és ezzel kvázi legitimizálják önmaguk számára. A gond az, hogy ezen mechanizmusok is rejtenek magukban un. lelki autoimmun betegséget. A suicid késztetés így leegyszerűsítve tulajdonképpen a lelki immunrendszerünkből indul ki és önmagunkat támadja meg inadekvát bűntudatot képezve.
────────────
(1) Bori felismerése arról, hogy az alkohol a legkeményebb drog, ami teljesen kifordítja a személyiséget, mindezt nagyon hosszú idő alatt teszi és azzal a hittel, hogy a fogyasztóját elhiteti arról ,hogy nem is lesz ilyen következménye, nem fog megváltozni - mert a végérvényes változásokat évtizedekben mérik - ezért nem észlelhetőek és ismerhetőek föl ezek a veszélyes személyiség torzulások és változások.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése