Srí Rámakrisna Paramahansza (1836-1886) -eredeti nevén Gadádhar Csattérdzsí
Srí Rámakrisna, 1836. február 18-án született, egy eldugott kis indiai faluban, a bengáli Kamarpukarban ortodox bráhmana család gyermekeként. A fiú születése előtt szüleinek látomásai voltak arról, hogy gyermekük szent ember, sőt isteni testetöltés lesz. Tizenhat éves korában a fiút Kalkuttába vitte idősebb bátyja, aki családoknál szolgálatot teljesítő pap volt. Gadádhar segített neki munkájában, de arra nem volt hajlandó, hogy a bráhmanák iskolájába járjon.
"Bátyám, mit kezdenék én a csupán kenyérkeresetre használható tudással? - fakadt ki. - Inkább azt a bölcsességet szeretném megszerezni, amely világosságot gyújt a szívemben és örökre elégedetté tesz."
Gadádhar számára, aki ebben az időben kapta a Rámakrisna nevet, eleinte nem jelentett nagy megerőltetést a templomszolgai teendők ellátása a Kalkuttától nem messze, a Gangesz partján fekvő Daksinésvárban. Hamarosan azonban különös hatást kezdett rá tenni az Istenanya, akinek gyönyörű szobra a főtemplomban állt. Végül gondolni sem tudott másra, csak az Istenanyára. Lehetetlenné vált számára, hogy továbbra is a templomban szolgáljon. Elhagyta a templomot és a közeli erdőbe költözött. Minden önmagával kapcsolatos dologról megfeledkezett, még az evés sem jutott az eszébe. Ez alatt az idő alatt egy szerető rokon gondoskodott róla, aki ételt helyezett a szájába, amit ő gépiesen lenyelt. Korábban hallott róla, hogy az Anya sohasem jön el addig, amíg őmiatta mindenről le nem mondanak. Ígéretet tett, hogy soha többé nem érint pénzt. Isteni őrültség kerítette hatalmába. Mindenki azt hitte, hogy megzavarodott. Napok, hetek, hónapok teltek tehát a lélek Igazságra törekvő szakadatlan küzdelmében. A fiú látomásokat, csodálatos dolgokat kezdett észlelni, természetének titkai elkezdtek feltárulkozni előtte. Maga az Istenanya lett a tanító, aki beavatta őt a keresett igazságokba. Két szentéletű tanító tűnt fel az életében: először Bhairaví, majd pedig Tóta Purí. Bhairaví szannjásziní volt, lemondott a világról, a tulajdonról, visszautasította a házasságot, hogy az Úr imádatának szentelhesse életét. A szentéletű nő évekig a fiú közelében maradt, India vallásairól tanított neki, beavatta őt a különböző jóga gyakorlatokba. Később ugyanebbe a kis erdőbe egy szannjászin érkezett, tudós és filozófus, egyike India kolduló szerzeteseinek. Különös ember volt: idealista. Nem hitt abban, hogy ez a világ valóban létezik, s hogy ezt érzékeltesse, sohasem aludt fedél alatt. A Védák bölcseletére kezdte tanítani a fiút, és megdöbbenésére hamar felismerte, hogy a tanítvány bizonyos tekintetben bölcsebb mesterénél. Több hónapot a fiú mellett töltött, ezután beavatta őt a szannjászinok rendjébe, majd távozott. Tóta Púrí távozása után Rámakrisna átélte a megvilágosodást, a Brahmannal való legmagasabb egyesülés, a nirvikalpa szamádhi állapotát, amelyből már nagyon nehéz visszatérni a földi világba. Hat hónapon át szinte alig mutatott életjeleket, csak nagy nehézségek árán lehetett némi ételt juttatni a testébe. Végül az Istenanya sugallatát követve mégis visszatért az életbe, s vérhasfertőzéséből is felépült. Indiai szokás szerint már gyermekként megházasították. Srí Rámakrisna szülőfalujában azonban kezdett elterjedni a hír, hogy a fiú elveszítette az eszét. A feleség elindult, hogy maga bizonyosodjon meg a dologról, ám Sárada Déví, a szent életű asszony egyike lett a legodaadóbb tanítványoknak, s mindig úgy tekintett férjére, mint isteni lényre.
Rámakrisna más vallások hiteles tanítóit kezdte keresni, szerette volna megérteni milyen a többi vallás. Egy mohamedán szent mellett élt, betartotta az általa előírt utasításokat. Úgy találta, hogy ezek az önátadást kívánó módszerek hittel elvégezve ugyanahhoz a célhoz vezetnek el, mint amit korábban már elért. Ugyanerre a tapasztalatra jutott Jézus Krisztus igaz vallását követve. Így valóságos tapasztalatból ismerte fel, hogy minden vallás célja közös. Rámakrisna kiemelt tanítványként kezelt tizenkét fiatal fiút. Ők váltak a később kialakuló szerzetesrend magjává. Közülük is kimagaslott Naréndra Náth Datta a szellemi utódként kezelt tanítvány, akit Vivékánanda néven ismert meg a világ. 1885 tavaszán a gégerák első jelei mutatkoztak Rámakrisnán. Állapota gyorsan súlyosbodott. A tanácsok ellenére azt vallotta: "Amíg tudok beszélni tanítanom kell őket". Egy napon bejelentette, hogy elhagyja testét, és a Védák legszentebb szavait ismételgetve szamádhiba merült és elhunyt. A XIX.századi Indiának kétségkívül a nagy bengáli misztikus volt az egyik legnagyobb alakja. Noha részesült a védánta legmagasabbrendű megtapasztalásában (A Legfőbbel való különbözőségek nélküli egyesülésben), élete végéig megmaradt Kálí istenanya követőjének is. Egyik tanítványa Mahéndra Náth Gupta emlékezetből feljegyezte mestere szavait, ami később Srí Rámakrisna evangéliuma címen jelent meg öt kötetben, bengáli nyelven. (forrás: India misztikája)
Könyvajánló:
Malik Tóth István - Az isteni hattyú Srí Rámakrisna élete és tanítása(Budapest,2006. Ursus Libris)
Malik Tóth István - Az isteni hattyú(részletek és képek a könyvből)
India misztikája - Az egység tanítói (Arunácsala Könyvek - Budapest, 2002. Filosz)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése