Judhisthira a csakravartin (Világkirály)

A Mahábhárata egy részlete
http://www.istentisztelet.net/verstar/idezetek/a-mahabharata-egy-reszlete.html
Egyedül maradtak a Pándavák. És folytattán útjukat, szótlanul, pihenés nélkül. És végtére elérték a Nagy Hegység lejtőjét és megindultak fölfelé, mindig csak fölfelé, az Istenek otthonához vezető úton; legelől Judhisthira, aztán Bhíma, Ardzsuna, az ikrek, majd Draupadí és leghátul a hű kutya.
Hatalmas, égbe meredő szirtek közt, szakadékok szélén, morajló zuhatagok mellett haladtak előre a földet elhagyni készülő Pándavák.
És egy tó partján egyszerre csak ragyogó Fényalak állott előttük.
- Üdv néked, nagy király! - szólt. - Üdv néktek, páratlan hősök és dicső hitves! Agni vagyok, a tűz örök istene. Adjátok vissza Gándívát, a felséges íjat: hivatása véget ért a Földön, nincs többé kéz, amely méltó volna megfeszíteni ívét! Dobjad a tó vizébe, ó Ardzsuna!

Ardzsuna megismerte a tavat: itt nyerte egykor a mennyei fegyvert. Alázatosan hajolt meg a Lángoló előtt, és vízbe hajította a kézívet, a kifogyhatatlan puzdrával együtt.
Az isten eltűnt, és a zarándokok folytatták útjukat, előre északnak, a Szent Hegy felé, ahol az ég a földre támaszkodik.
Hosszú, nehéz vándorlás után fölemelkedett előttük a Méru hegy felséges csúcsa. S a hat vándor ájtatos szívvel tárta ki karját az isteni hegy felé, mely az egekbe nyúlik.
Irdatlan nagy sivatag terült el lábaik előtt, nagy, kegyetlen pusztaság. Előbb át kellett kelniük ezen, hogy a szent vággyal áhitott hegyhez érhessenek.
Elindultak a sívóhomok kietlen buckái s halmai között, a Halál tanyáján keresztül igyekeztek az Örökélet felé, melynek dicsfénye lelküket kápráztatta.
És ekkor Draupadí lerogyott: holtan terült el a sivatag homokján.
Bhíma fájó szívvel tekintett az elesettre, és könnyektől elcsukló hangon kérdezte királyi bátyját:
- Mondd, miért bukott el Draupadí? Miért nem érheti el a dicsőséges célt, holott egész élete, minden tette tiszta és nemes volt? Mondd, bátyám és királyom, miért kellett elbuknia a cél előtt?
És Judhisthira felelt:
- A szeretet volt a vétke, mely a földre döntötte. Lelke jobban ragaszkodott szerelméhez és szerelme gyümölcseihez, mint bármi máshoz a három világon. Ez a ragaszkodás tartotta fogva a föld rögén.
És a szent király, akinek minden érzése a Magasság felé törekedett, hátra sem nézett a kimúlt királyasszonyra. Folytatta útját, és fivérei némán követték, nyomukban az ebbel.
Alig haladtak egy darabig, Szahadéva megtántorodott és a porba hullt, a halál sápadt színe borult arcára.
Bhíma felsóhajtott:
- Ó, királyi bátyám, mondd, miért bukott el Mádrí fia? Igazlelkű, bátor és szilárd volt mindig, büszke gőg nem szennyezte szívét. Miért nem érheti el a célt?
Judhisthira nem fordult vissza, nyugalmas hangon válaszolt:
- Igaz, szilárd és bölcs volt, nem látta büszkélkedni senki: de lelke mélyén minderre büszke volt, önmaga előtt kérkedett tökélyeivel; kicsiny hiba, de most súlyos teherként vonta le a porba.
Már csak négyen voltak, meg a kutya. De Nakula szívét elfogta a fájdalom, amikor ikertestvérét holtan a homokban kellett hagynia. Lábai ellankadtak, tétován megállott, s ebben a pillanatban holtan bukott az arcára.
- Uram, fivérem! - fakadt ki Bhíma - Ő, ki sohasem tért le az erény útjáról, aki mindenkor hűséges volt, és akinek szép testéhez méltó lélek járult - Nakula elesett!
Ám Judhisthira szemei nem rebbentek meg, végtelen áhitat békéje honolt arcán, amint a magasság felé nézett rendületlen, fölszabaduló lélekkel.
- Megtévelyedett ő is - mondotta bölcs szóval. - Az isteni forma, a szép test, amelyet lelke felöltött, megtévesztette; valóságot, kiváltságot látott benne, s elfeledte az örökkévalót a romlandó kedvéért: ezért bukott el. Jöjj, Bhíma! mindenkinek meg kell fizetnie tartozását.
Ardzsunának szívébe hasított bátyja komoly szava. Keserűség fogta el, amikor szeretteinek halálára gondolt és kétely vált úrrá lelkén. És a büszke, felséges hős, az ellenség ostora, a harcos, aki diadalmasan tört át egykor a dúló harc vértengerén: Ardzsuna - elbukott! Holtan hanyatlott a pusztaság szikes homokjába.
Bhíma megrendült, hangja rekedten, elhalón hördült fel:
- Király! Ez a férfiú bizonnyal tökéletes volt! Soha még álmában sem tántorodott el az igazságtól. Ó, aranyszívű hős, miért kellett elesned, oly közel a célhoz?
Judhisthira folytatta útját és felelt:
- Hazug szó hagyta el ajkát: egyetlenegyszer bár, de mégis hazudott! Kérkedve mondotta egy napon, hogy egymagában, egyedül fogja elpusztítani minden ellenségét; holott tudta jól, minő lehetetlenséget ígért. Igaz, hogy nagy szív sugallta a mértéktelen szót; de a tökéletes hősnek nem szabad megszégyenítenie sem magát, sem ellenfeleit üres szavakkal: ez volt Ardzsuna bűne. Jöjj hát és kövess.
Bhíma már alig bírta emelni a lábát, mintha ólommá váltak volna tagjai. Ereje elhagyta, és térdre esett a homokban. Nagy erőfeszítéssel föltápászkodott és sikoltva kiáltott a tovasiető Judhisthirára:
- Bátyám, nézd, meghalok! Ó, nézz reám, akit szerettél! Mondd, miért botlom el én is a Nagy Úton, noha minden erőmmel a magasba törekszem?
- Bhíma - válaszolt a bölcs király -, túlontúl szeretted a földi dolgokat, derűs szíved vidám örömökön csüggött! Kicsiny a vétked, nagy az erényed, mégis a test, amelyet torkig lakattál, lehúzza a szellemet. Ezért kell elbuknod, ó öcsém, te, ki oly közel értél a célhoz!
Bhíma hatalmas teste ott hevert a sivatag rögén. Judhisthira pedig törhetetlen bizalommal folytatta útját: nem nézett hátra a szilárdlelkű bölcs, csak egy cél felé törekedett, minden mulandó kapcsolatot lerázott már dicső szelleme. Arcával a Hegy felé tekintve ment, ment és nem követte más, csak az eb - egyedül az eb.
És elérte a sivatag végét. A szent Méru emelkedett előtte, s a csúcsáról földöntúli ragyogás sugárzott feléje. S amidőn fáradhatatlan erővel a magasságba törekedve közel ért a hegytetőhöz, vakító fényesség áradt rá. Az Istenek Ura, Indra állt előtte.
- Üdv néked, Príthá nagy fia! - köszöntötte az Égi király. - Jöjj, emelkedjél a Mennyek csarnokába!
Judhisthira megállt, föltekintett az istenségre és szólt:
- Ó, istenek ezerszemű Királya, add vissza enyéimet, akik elbuktak az úton! Nélkülük nem lehet édes számomra a mennyei lét; sötét nekem Szvarga ragyogó köre, ha nincsenek velem ők! Engedd, hogy velem együtt hűséges asszonyom és fivéreim is belépjenek az Üdvösség kapuján!
Az isten felelt:
- A mennyek csarnokában várnak rád azok, akiket szerettél. Ott lesznek fivéreid, ott lesz hitvesed, ott lesz anyád, és Krisna való mivoltában gyönyörködhet fényrenyílt szemed! Ne sirassad többé a holtakat, ó, emberek legdicsőbbike; mulandó testüket levetve, elnyerték a méltó helyet. De néked az istenek megadták a legnagyobb kegyet; élve, léted jelen formájában emelkedhetel a halhatatlanok közé!
A megdicsőült uralkodó tekintete ekkor az ebre tévedt, az ebre, mely hunyászkodva, alázatosan hevert lábainál, és szeme tántoríthatatlan ragaszkodással csüggött urán. És Judhisthira szívét elöntötte a részvét, s így beszélt:
- Ó, Indra, Legfelségesebb, te, ki jól ismered a múltat, a jelent és a jövőt, adj még egy kegyet! Ez az eb velem evett, mellettem aludt, követett mindenkor, szeretett engem: el kell most hagynom őt?
- Király - mondotta az isten -, most már halhatatlan és isteni vagy, mint mi magunk; istenek közt istenné váltál, dicsőség és hatalom, mennyei örömök várnak rád örökre, mit törődöl az oktalan ebbel? Hagyjad el a kutyádat és jöjj!
Ám Judhisthira felelt:
- Ó Magasságban Lakozó, hogyan volna lehetséges, hogy a megdicsőült lélek könyörtelenül tekintsen testvérteremtményére? Nem, Indra, veszítsem el inkább a dicsőséget, ha miatta meg kell tagadnom a lényt, aki hűséggel szeret.
Szigorúan szólt Indra:
- Tisztátalan az állat, az eb közelsége beszennyezi még az áldozat művét is. Miként gondolhatod, hogy a létnek így alacsony fokán álló teremtés bejusson oda, hová csak az emelkedett lélek térhet? Hagyd el a kutyát és jer velem!
- Nem úgy, vetette ellene a király. - Írva vagyon, hogy a reménykedőt elutasítani éppoly nagy bűn, mint szent bráhmant megölni. S ezért, ó Mahéndra, nem tagadom meg ezt az ebet, amely néma könyörgéssel emeli rám szemét, hogy ne hagyjam el. Ragaszkodó szeretetét könyörtelen ridegséggel viszonozzam, én, akit az Igazság és Erény királyának neveztek?
Indra haragosan kiáltott:
- Hagyd el az állatot! Elhagytad fivéreidet, elváltál nődtől, válni tudtál Krisnától; hátra sem nézve, töretlen lélekkel értél a Mennyek kapujához - és mindezt csak azért, hogy egy tisztátlan eb miatt tétován megállj a cél előtt?
Judhisthira nyugalmas, bölcs szóval válaszolt:
- A halotton nem segíthetünk, az eltávozottnak csak puszta teste marad vissza, de lelke messze száll. Hiába fordultam volna hátra, hiába locsoltam volna könnyeimmel szeretteim élettelen tetemét: nem térhettek vissza többé. Ha segíthettem volna rajtuk, bizony megfordulok. Négy rettentő bűn van, ó Sakra, s ez a négy: kétségbeesésbe űzni a segélyért könyörgőt, megölni a gyermekét tápláló anyát, erőszakkal ártani szent bráhmannak, és végül: megsérteni a régi barátot. S e négy nagy vétket nem tartom gonoszabbnak a bűnnél, ha valaki a szenvedéstől a boldogsághoz érve elhagyja s elfeledi akár legutolsó, legszegényebb társát is! Visszafordulok hát a Dicsőség küszöbéről, inkább alantas születésbe térjek vissza, de nem tagadom meg ezt az ebet, amely mindhalálig hűségesen követ és szeret!
S ekkor a ragyogó Indra mosolyogva tárta ki kezét a páratlan erényű férfiú felé. Az eb eltűnt - és helyén ott állt Dharma, az Igazság örök Ura, és leírhatatlan szeretettel nézve Judhisthira szemébe, szólott:...

(la Mer)