Borús reggel van. Még a lakótelepi emberek is visszahúzódtak a betonkéreg alá. A konténerek kiláncolva, és jönnek a kukások, várjuk a tavaszt. Pár hajléktalan Prométheusz tudatosabb a többieknél és tudja mikor van nyitva errefelé a konténer. A háttérben az Európai Unió himnusza. A szokás egy időben biztos megtartó erejű volt az emberiség számára. Reggeli este, vacsora délben, ha akad kuka. A hagyományőrzőknek is vannak szokásai, sőt csak azokból állnak, nekem nincsenek szokásaim, ezért nem tudok leszokni semmiről sem, a kiszámíthatatlansághoz pedig ez is hozzátartozik. Rendszertelenül élek egy olyan helyen, ahol látszólag minden van. A káosz egyébként hozzásegít ahhoz, hogy ne találjak vissza egyetlen kezdeti ponthoz sem, amíg levetem űrruhámat. Sokszor érzékelem valójában azt, hogy nincs semmi,
csak egy álomszerű és megfoghatatlanul tovaúszó valósághalmaz, aminek részeként napról napra elgyengülök, nem találva kiutat a labirintusból. A felmerülő vallási és világnézeti magyarázatok nem adnak választ semmire, a hit pedig csak kérdőjelekből áll. Az erőforrások lemerülőben, a beletörődés pedig uralkodóban. Nem köt le egyetlen könyv sem, az unalom pedig megemészt, igazából az unalom az a pont, amikor az ember még a reményt is elveszíti. Egy ideig "le föl ugrándozok" a rám szabott ketrecemben, aztán elfáradok. Igazából a teória, a kiszabaduláshoz már létezik, és a fantázia szintjén valóban megvalósítható az élőlényeknek nem ártó táplálkozás, a gyümölcsevés, de mivel következetesen ezt sem valósítom meg ezért továbbra is a cukor és az elhízás marad a végső vár, az öregek végső vára. Az öregedés folyamatát is nagyszerűen tanulmányozhatom magamon, az ősz halánték, a táska a szem alatt, majd a 43-44 éves kor körül képződő toka, bár a sorrend más. Tény az, hogy mind a rendszert tekintve, mind önmagamat sajnos az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, vagy valójában tényleg vissza lehetne lépni egyes múltban megélt valóságokba, de kizárólag hallucinogének segítségével utazva. Az ember a buddhizmus tanítása szerint nem állandó, hanem folyamat ok-okozat. Hozzám a hindu felfogás áll közelebb, márpedig az, hogy létezik egy örök centrum az emberben, ami kívül esik a látszat világán és ezt valahogy fel lehet ismerni. Mindenesetre a világban való létezésemet ez a nem létező centrum határozta meg. Osho paradoxon közeli megállapítása, hogy ami elmúlhat, az nem is volt valóságos. Mindenesetre a fiatalság és az öregség határpontján számomra egyértelmű, hogy az egyik jellemző a mozgás. A mozgásban pedig a lehetőségek felkutatásáért való mozgás búvik meg és nem valami rendszeresen irányított tevékenység, mint pl. a sport.
Ez a mozgás teleológiája. A másik tényező a memória, ez már nem annyira profán, hiszen ha ez tökéletesen egzisztálna az emberben, akkor egy fajta relatív halhatatlanságot már átélhetnénk. A
hallucinogének nélkül a mai ember számára ez a "sport" szinte reménytelen, velük pedig elég veszélyes kirándulás. Úgy gondolom, hogy a tudatunkból csak az múlik el, amit elfelejtünk és visszaidézhetetlenül törlődik és az életünk során ez a nagyon nagy mennyiségű információ elveszik, és rá kell döbbennünk, hogy a jelenen kívül szinte semmink sincs[1.]. A memória pedig lehetne akár az ősanyag is, bár inkább jelképesen behelyettesíthetőleg vagy annak valamiféle párhuzama, de inkább csak ez is a
képesség része. Az emberben mindenesetre ez az emlékező rész meglehetősen korlátozva van. Ahogy haladunk a civilizációs fejlődésben egyre inkább nélkülözzük, papírcetlik, internetes fórumok, egy csomó a szalvétán, és bejegyzések helyettesítik. A végén pedig a valóság akár úgy is megváltozhatna, hogy észre sem vesszük. Olyan szinten, hogy egyes elemek eltűnhetnek a környezetünkből anélkül, hogy bennünk benyomást keltenének. Ha intelligens besurranó tolvaj lennék, azon gondolkodnék, hogy mit vihetnék el úgy, hogy a tulajdonosa nem is emlékezne rá, a valóság pedig folyamatosan meglop minket, legalább is az emlékezetünket bizonyára. A túlpart teóriák közül rám leginkább a
Szent Kristóf legenda hatott, ebben a történetben még a pogányság és kereszténység metszéspontjában ez az iniciatikus (beavató) jellegű történet állt, de mint
Jankovics Marcell írja sajnos csak
1968-ig, a II. vatikáni zsinatig.
─────────────
[1]
Hölderlin amikor megőrült, még arra sem emlékezett, hogy a saját költeményeit ő írta volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése