A középkori magyar szentkultusz néhány kérdése - dolgozat

Szent István lovasszobra (fotó forrása: www.budapest-foto.hu)

  Karol Górski - Fedotov nyomán - egy tanulmányában, a kora középkori észak- és kelet-európai szent királyokat három csoportra osztotta. Kristó Gyula *(1) ennek a tanulmánynak az alapján a magyar szent királyok tipológiai helyét igyekezett meghatározni. Szent Istvánt az apostoli királyok közé sorolja, a norvég király Szent Olaf (Trygvason), a csehországi Szent Vencel (Václav), az oroszországi Szent Olga és Szent Vlagyimir (kijevi Szent Borisz és Gleb apja) társaságába. Ezek az uralkodók országukban a kereszténység általános elterjesztésében, az állam- és egyházszervezet kialakításában, a pogány ellenállás felszámolásában élenjárók voltak. I.Istvánt -I. (Szent)László uralkodása alatt- a székesfehérvári bazilikában 1083 augusztus 20-án avatták szentté *(2). Ugyanebben az évben avatták szentté a felvidéken tisztelt zobori remetéket: Zoerard Andrást és Benedeket, Csanádon - az 1046-ban vértanúhalált halt - Gellért püspököt, 1083 novemberében pedig Imre herceget. A szentté avatás céljából még 1083 előtt megírták István király nagyobb legendáját, Gellért püspök első legendáját (A Gellért-legendák közös ősét). Valláspolitikai és politikai intenciói is lehettek az 1083-as szentté avatásoknak. Politikai intenció, hogy a legitim király (I.András fia) Salamon volt, így a szentkultusz az uralkodó legitimációs válságán is hivatott enyhíteni. 1100 körül Hartvik püspök közreműködésével Kálmán király megbízásából született meg a harmadik Szent István legenda. Kristó a legenda (mint a valóság utólagos interpretációjára) és a történeti valóság különbözőségére utal: "Maga Hartvik korát meghazudtoló világossággal látta, a haláltól a szentté avatásig időnek kell elmúlnia". Hasonló problémával találta magát szembe Luis Bréhier *(3) a Nesztór-krónika és a 11.századi irodalmi szövegek összehasonlításakor az írások kijevi Vlagyimirra vonatkozó részeiben. A Nesztór-krónika Vlagyimir-ábrázolását Bréhier a történeti valóságtól meglehetősen elrugaszkodottnak ítéli meg. A 11.századi irodalmi szövegek (Vlagyimir dícsérete Jákob szerzetes tollából, Szent Borisz és Gleb élete, Ilarion metropolita homíliája A kegyelemről) összhangban a skandináv sagák és arab történetírók információival megerősítik az a feltételezést, hogy 989-re a kereszténység már hosszú ideje elterjedt volt Oroszországban, és latin hittérítők hozták ide, akik skandináv, német és moráviai területekről érkeztek. Vlagyimir és Szent István tevékenysége egyértelműen párhuzamba állítható, de Imre herceg és Szent Borisz és Gleb kultusza is sok hasonlóságot mutat. feltételezhetően a kijevi szentkultusz és a magyar szentkultusz hasonlóságai részben a szélesebb dinasztikus kapcsolatokkal is indokolhatóak, másrészt a nyugati- és a keleti kereszténység együttes hatásai is erőteljesen jelen voltak, erre utal Bréhier megítélése szerint az, hogy Vlagyimir uralkodása idején egyházi tizedet szedtek, amely ismeretlen volt a bizánci kereszténység körében *(4).
Karol Górski második kategóriája, az egyházat és az országot védelmező szent uralkodó típusa. Szent Eric svéd király, és I. (Szent)László (1077-1095) is ide sorolható Górski és Kristó elgondolása szerint is. Górski, Imre herceget is ebbe a kategóriába sorolta, Kristó Gyula azonban arra a megállapításra jutott, hogy Szent Imre egyik kategóriába sem sorolható, mivel a harmadik kategóriába azok a királyok kerültek, akik a halált harc nélkül fogadták el. Ezen királyok kultuszait az egyházak nem fogadták el, ha elfogadták, akkor a körülöttük kialakult népi kultusz pressziója befolyásolta az egyházi döntést, vagy mint Borisz és Gleb esetében, a politikai és egyházpolitikai megfontolások is szerepet kaptak *(5). Szent Imre herceg a harmadik kategóriába részben mégis besorolható, hiszen a megölt hercegeknek posztumusz gyógyító erőt tulajdonítottak egyes szláv országokban *(6), vértanúként tisztelték őket *(7), Bizáncban azonban ismeretlen volt ez a hiedelem. Noha Borisz ás Gleb politikai gyilkosság áldozatai lettek (Szegfű Gyula feltételezése szerint Imre herceg esetében is politikai gyilkosság történt), az oroszok szenvedéstűrő szentekként tisztelik őket a Krisztussal való hasonlóság alapján. Az "élő ikon" fogalma is egyaránt alkalmazható Szent Borisz, Szent Gleb, Magyar Mózes és a magyar Szent Imre tiszteletben *(8). Kristó Szent Imrét nem tudta Karol Górski típusteóriájában elhelyezni, Salamon királyt (1063-1074) azonban, ha nem is minden szempont szerint, de megfelelőnek ítélte a harmadik kategóriába való besorolásra *(9). A cölibátus propagálása a Szent Imre kultusz későbbi eredménye. Archaikusabb vagy korábbi források, mint Hartvik által szerkesztett Szent István legenda nem említi a fiatal herceg életének a későbbiek során fontosnak tartott mozzanatát. VII. Gergely pápa rendelete alapján alakult ki a papi nőtlenség intézménye az un. nagyböjti zsinaton (1074), Szent László első törvénykönyvei azonban nem kötelezik a papságot a cölibátusra *(10). Tulajdonképpen a keleti kánonok voltak érvényben, a Nagyböjt a vajhagyó vasárnap utáni hétfőn, a tiszta hétfőn kezdődött.

A szerzetesség, és a monachusi életeszmény kialakulása, előzményei, jellemzői

A szerzetesség és a papság két külön fejlődési úton ment keresztül. A szerzetesi intézmény kialakulásának kezdetei a Decius (249-251) alatti keresztény üldözés nyomán kialakult és kifejlődött pusztai életmódból az "anakhóretizmus" (remeteség).
Az anakhóréták elterjedési területe az üldözés során és után főként egyiptomi és palesztinai sivatagos területekre kolátozódott. Legnépszerűbb remeték: Remete Szent Pál (+341) és Remete Szent Antal (+356) voltak. A többi anakhórétát irányító öregeket "sivatagi atyáknak" nevezték. A fejlődés második szakasza a lavra volt, ez olyan remeték csoportjait jelentette, amelyek elkülönülve éltek ugyan, de egy hégümenosz (apát) irányítása alatt vasárnaponként találkoztak az eucharisztia megünneplésekor. A 4.századra a remeték közös lakhelyre telepedtek és közös szabályok mentén folytatták az aszkéta életmódot, őket a koinobion=együttélés görög szóból koinobitáknak nevezték. A koinobitáknak nem volt saját tulajdonuk. Ima és munkafegyelemnek voltak alávetve. A koinobita közösséget a Kaiszeraiai Szent Bazileosz szervezte meg és Szent Theodórosz Sztuditésztől, a konstantinápolyi Sztudiosz monostor hégümenoszától kapta meghatározott formáját. A 10.századra vezetik be a sztudéta-szabályzatot az Athosz-hegyen.
Gyula Kostantinápolyból magával vitt egy Hierotheosz nevű szerzetest, akit Theophülaktosz patriarcha szentelt Magyarország püspökévé. Hierotheosz volt a magyarok első keresztény püspöke. A Gyula vezér által uralma alatti területeken a keleti kereszténység terjedt. Ajtony *(11) a Szent Gellért-legenda alapján Viddin városában keresztelkedett meg. Maros városában monostort építtetett Keresztelő Szent János tiszteletére. Az országban széles körben tiszteltek görög szenteket, ilyen volt többek közt Thesszaloniké védőszentje Szent (Dömötör) Demeter is. Kultuszának szülőhelye Sirmium, amely a 11.században hol magyar, hol bizánci kézen volt.
971-ben hódította meg Tzimiszkész János Bulgáriát, így 1185-ig (több mint kétszáz évig) Bizánccal közös határa volt Magyarországnak. Szent Demeter kultuszának központja a szávaszentdemeter-i *(12) kolostor volt.
Csanád vezér, miután Ajtony seregei meghátrálásra kényszerítették, tábort ütött és Szent György vértanúhoz azzal a fogadalmával fordult, hogyha győz templomot emel a vértanú tiszteletére. A dombot később oroszlánosnak nevezte el, mivel a vértanú Csanád álmában megjelent egy oroszlán alakjában és harcra buzdította.(vö. Nagy Kostantin látomása a Milvius-hídi csata előtt)
A legendák hagyományai alapján, a 11.századi magyar szentkultusz fejlett rendszerét tekintve megállapítható, hogy a kereszténység szimbólumait, a monachikus ideákat, intézményrendszereit a magyarság 100 év leforgása alatt sikeresen internalizálta.

─────────────────────
*(1) Kristó Gyula: Az Árpád dinasztia szentjei és legendáik in: Tanulmányok az Árpád-korról 359-368.o.
*(2) Szentség kérdésköre; mitológiai és vallástörténeti előzményei:
Romulus apotheózisa a monda szerint akkor történt, amikor seregszemlét tartott a Campus Martiuson. A seregszemle közben egy felhő eltakarta és eltűnt. Quirinusként a Rómát védelmező főisten triászban kapott helyett Jupiter és Mars mellett. (Quiriniusnak 12 papja volt). Rómában néhány kivételtől eltekintve (Caligula, Domitianus, Commodus) az isteneknek kijáró tisztelet csak a meghalt és istenné avatott (consecrált) császárnak járt ki. A római hagyomány közvetlen előzménye lehetett és hatott a szentté avatás intézményének kialakulására. A hagyományos istenekétől megkülönböztetve a császárok nem deus, hanem a divus (isteni) jelzőt kapták. (forrás: Gesztelyi)
*(3) Louis Bréhier: Bizánc tündöklése és hanyatlása 209.o.
*(4) ua. 210.o.
*(5) L.A. Uszpenszkij: Az ikon teológiája 167.o.
*(6) Dimitri Obolensky: A Bizánci Nemzetközösség
*(7) Berki Feriz (szerk.) Az orthodox kereszténység. Budapest, 1975 79.o.
*(8) Miklós Péter: Vallás, politika, művelődés (Szeged, Universitas Kiadó 2006.)17.o.
*(9) Kristó Gyula: Az Árpád dinasztia szentjei és legendáik in: Tanulmányok az Árpád-korról 368-369.o.
*(10) Miklós Péter: Vallás, politika, művelődés 13-14.o.
*(11) Berki Feriz (szerk.) Az orthodox kereszténység 111.o.
*(12) Dimitri Obolensky: A Bizánci Nemzetközösség 199.o.

Felhasznált irodalom:

Benda Kálmán (főszerk.): Magyarország történeti kronológiája I.(Akadémia Kiadó, Budapest 1986)
Kristó Gyula: Tanulmányok az Árpád-korról (Budapest, 1983. Magvető Könyvkiadó)
Kristó Gyula: Magyarország története (895-1301) (Osiris)
Gecse Gusztáv: Vallástörténet (Budapest,1980. Kossuth Könyvkiadó)
Regnault Lucien: Így éltek a 4.századi szerzetesek (Bp.2004 Bizantológiai Intézeti Alapítvány)
Obolensky Dimitri: A Bizánci nemzetközösség (Bp. 1999 Bizantinológiai Intézeti Alapítvány)
Bréhier Louis: Bizánc tündöklése és hanyatlása (Bp. 1999 Bizantinológiai Intézei Alapítvány)
L.A: Uszpenszkij: Az ikon teológiája (Budapest, 2003. Kairosz-Paulus Hungarus)
Berki Feriz (szerk.): Az orthodox kereszténység (Budapest, 1975)
Miklós Péter: Vallás, politika, művelődés (Universitas Szeged Kiadó, 2006)
Harmatta (szerk.) Ferenczy - Maróti - Hahn István: Az ókori Róma története (Nemzeti Tankönyvkiadó)
Lengyel Dénes: Régi magyar mondák (Móra Könyvkiadó, 1972)