 |
| Indián sámán peyote mámorban |
Az
emberi életünk az örökkévalóság arányaiból tekintve, bizonyára csak egy
rövid álom, amit Isten másnapra elfelejt, ha tud felejteni. Isten mint
fény talán szétszórta magát a világban, és ez volt a teremtés vagy
valójában a manicheus világképek alapja, amiről Hamvas azt írja valahol
és valahogy, hogy az önmegtagadás és a teremtés egy. Vagyis ahhoz hogy
létrehozz, előbb minden egyes pontot ami vagy fel kell áldoznod. Ez az
áldozat a kereszténységben az amikor kenyeret kéne dobnunk a kő
helyett, a mi mindennapos bukásunk ez a kenyér kő viszony. Nehezen tudnám
elképzelni Jézust, hogy egy farizeust mae gerivel intézzen el. A
legnehezebb sorsfeladat, ami el van rejtve az evangéliumban szerintem,
az pont ez. Vállalni a hátrányt, vállalni az ostorcsapást és az
igazságtalanságot és nem hadakozni tovább a sorssal, vagy azokkal a
sorserőkkel akik közönséges emberek formájában jönnek ugyan, de
valójában szakrális feladattal, mivel az én világom nem ebből a világból
való világ. A kereszténységben sokunk számára ez a neuralgikus pont, ez
a fajta feladás. Egy aluljárói prédikáció után a Blahán a
neokeresztényeket leköcsögözi egy lumpen. Kérdés beszélni kell-e a
kereszténységről és prédikálni, vagy valóban érteni és elmondani az
értelmét. A mai aluljáró prédikációk általában megtérés központúak.
Taszít, mert nem látható a formája, hogy egy kapun áthaladtál volna,
ahol nincs kapu, ott nincs meg a belépésnek egy nagyon mély titka, amit
alkalmaznak a modern rózsakeresztesek is, hogy a templomba belépést két
eleven őr vigyázza. Nekem erről a Máriaremete jut eszembe, ahol a
templomhoz vezető út őreit Mihály és Raffael arkangyal szobra vigyázza.
Igazából ez funkcióját veszítette, mert nincs a bent és a kint között
semmiféle feszültség. A szentély bárki számára megközelíthető, semmiféle
tisztulási rítust nem kell végrehajtani és elmarad a legfontosabb, a
mély önmagunkba nézés, hogy méltóak vagyunk-e belépni oda. Fel sem merül
a kétség halvány szikrája sem, hogy nem vagyunk méltóak. Így a szent
hely igazából Magyarországon és Európában is nagyon lealacsonyodott
hozzánk. Buddha tanítása komplex volt, kevesek számára szólt a tan és
kétségei voltak, értik-e majd. Nyugat azonban tett egy gesztust, egészen
alacsony szintre vitte le a tanítást, aminek szellemi ereje már nem
egész embereket ment meg valamiféle káhozattól, hanem csak pár mondatot
tisztít meg belőlünk, pár léleksejtet, vagy megfékezi a bűnözőt, aki
emiatt két perccel később követi el a bűncselekményt. Nietzsche úgy tud
megbocsátani Istennek, hogy az nem létezik, később bevallja, hogy mindez
nem komoly gondolat, hanem Stendhalt szerette volna meghaladni, mert
elirigyelte tőle a legjobb ateista maximát. Az Észak-amerikai indiánok
számára Isten vagy Manitu, ha van egyáltalán általános istenképük,
igazából nincs ilyen, de valójában szintén már számukra Isten nem
létezik, csak egy valamikor létezett és maradtak bizonyos tárgyak amiben
(békepipa talán?) ez az erő, (polinéziai mana fogalom) megmaradt. Ez,
ha belegondulunk egy lefokozott manicheus vagy neoplatonikus
szemléletmódot takar. Így valójában nem tagadom, hogy hozzám ez a
felfogás közel áll, és persze racionális magyarázata az lehet, hogy -
Feuerbach a vallás mint különös ész, de nem nélkülözheti a természetes
észt és logikát - (gondolata nyomán is) - az élő és a nem élő anyag
közötti különbség tudása vetítődött ki talán egyfajta pszeudo-vallási
formában. Azt is megfigyelték, hogy az indiánok nem tudnak még most sem a
21.században a modern világhoz asszimilálódni, ennek oka az, hogy a
gondolat és hiedelemvilágukban feltételezhetően olyan messzire esnek az
európai kultúrkörtől, hogy az valamiképpen áhidalhatatlan és a
valóságnak egy olyan szegmensét képviselik, amit mi nem tudunk felfogni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése