Magányszféra - Axis mundi

kép forrása: fractal enlightenment

A tegnapi nap minden tekintetben áttörést hozott és megerősítette korábbi  - nevezzük Solaris-hipotézisemet.. Kifejtettem már, hogy a világban létező szellem valamiért nem válaszol konkrétan a kérdéseinkre, nem lehet vele interjút készíteni, mert ez a lehetőség valamiért nem létezik a számunkra.
A kirándulásból hazatérve tettem fel éjszaka a kérdést a 6-os villamoson, non verbálisan  a velem szemben ülő  fiatal néger hölgynek - a non verbális kérdés az egyik lottószámra vonatkozott és nem kifejezetten a konkrét személynek kizárólag, hanem a világmindenségnek vagy a kollektív tudattalannak. Amikor leszálltam, a Rákóczi térnél, kisebb szorongást éreztem átfutni az idegpályákon, pedig a tér rendezett volt és nyugalmat sugárzott. Elindultam a Manna felé, azonban nem tudtam vásárolni, mert éppen felmosták, és kint lazítottak,  cigiztek az alkalmazottak. Nem volt időm megvárni, amíg a víz elpárolog , így a Gutenberg téri éjjel-nappalit céloztam meg. Miután ott a kalóriát magamhoz vettem az aznapi fejfájás és vércukorszint normalizáló túléléshez, a Bródy Sándor utcában arra lettem figyelmes, hogy kigyulladt egy földszinti lakás és kiabálás hallatszik. Nem volt nálam a mobilom, pedig egész évben nálam szokott lenni, ezért rohangáltam mint az őrült, felcsengettem a szomszéd ház kaputelefonját is, aztán a szemközti járdán szerencsére jött valaki aki értesítette a tűzoltókat. A Bródy Sándor 38.szám gyulladt ki. Mi futott át az agyamon amikor a lottón kihúzták a 38-as számot és én biztos voltam benne, hogy nyerni fog, az, hogy a négerek egy része bizonyára komoly spirituális és mágikus tudást képes közvetíteni. Az egész kollektív tudattalan mágikus ereje ebben koncentrálódott. Ugyanaz történt, mint amikor a barátnőmet kerestem és egy transz állapotban lévő nő segített egy lakcímmel, amit persze nem tudtam leellenőrizni, mert már akkor hidegek voltak és a zaklatók bizony nem szeretik a hideget, mert valódi idegi megpróbáltatás is egy eleve megbolydult idegrendszernek és kihívás várni a zaklatásunk tárgyára, az  imádott nőre, több órát a fagyban és reménykedni abban, hogy ma lesz az a nap amikor rendeződik minden. Persze a reményt is el kell majd hagyni, amikor kiszabadulunk majd minden kötöttségünkből, mert a remény egy átmeneti időszak, egy kis önbecsapás, pihenőhely  vagy alaptábor a hegycsúcs alatt. Az ember képes a fagyás állapotától hihetetlenül agresszívvé válni, és bűnözővé is, holott csak a hideg miatt van az egész lelki felfordulás, ha ma kiolvasztanának élve egy hibernálódott Mammutot a jégkockából, az első dolga nem a hála lenne, hanem a rombolás. Sajnos komoly nézetletérések is akadtak, pedig ilyen szintű szinkronicitás, mint ez a lottószám körüli misztérium is megint csak megerősítettek abban, hogy létezik ellenkező időirányú kapcsolatunk a jövővel is, és tudunk kommunikálni a kollektív tudattalannal is. Az én álláspontom az volt, hogy a tisztelet az egy alapállapot, P. szerint kispolgári csökevény. Eljutottunk megint oda, hogy nihilistának kell tartanom az álláspontját. A kritika, mint a tiszteleté is, nem azért kompetens, mert a meglévőt aláássa, hanem azért, mert a csökevényben meglátja a rendíthetetlen alapot, az egykorit vagy a jövőbelit. Ezért fontos szerintem tisztelni, hogy létezik a tisztelet. Nem akarok senkit megbántani, ha a válságfilozófiában önigazolást keres valaki, hogy azért én lenézném. Amikor én egy kapcsolaton "belül" tombolni kezdek, akkor annak láthatóan súlyos okai vannak. Ha kifinomult meglátásaimmal részvétlenséget érzek, ha azt látom, hogy a másik iránti közöny hamis másik oldalán emancipált egoizmusba  burkolt rabszolgalázadás van, akkor be kell látnom azt, hogy minden érték a mai világban relativizálódott és az emberekkel a nagy liberalizmusban, azt gondoltatják velük, hogy nincsenek alapvető értékek és kizárólag az önigazolás, az én jól érzem magam és több nem számít. Ami ezt a sötét fátyolfalat,  - ami eltakarja a józan ítélőképességet is -, megbonthatóvá teszi, az nem a szeretet. Az első lépés mindig a helyreállításban az, hogy tiszta vizet kell önteni a pohárba és ez nem csak helyzetértékelés, hanem hűségeskű  a világ királya előtt, aki az igazságosság (csakravartin). Valódi szeretetet igazságosság nélkül nem lehet gyakorolni, de az igazságosság jól megvan a szeret nélkül is. Én egyébként azzal is tisztában vagyok, hogy kevés embert tudok elviselni a maximális szinten, a P.-t egyébként elviselném, és tisztelem is, még akkor is, ha én sok tekintetben bűnösként vagyok vele szemben hivatalosan elkönyvelve. Amit nehezen viselek az az a fajta szándékos közöny, amikor segítségnyújtás helyett az ember legrosszabb tudatállapotának a semmibe vételével kezdődik. Mi ez? Például az, hogy valaki a rossz sorsa miatt engem vádol, és ezt összeköti azzal, hogy nem vállal felelősséget a másik sorsáért. Az egyetlen jó cselekedet lehetősége az életben, ha felelősséget vállalunk a másik ember vagy élőlény jobb sorsáért, vagyis a részünkről kegyelemben részesítjük, tudva a bűneit is, de ember és élőlény azonosságtudatunk erősebb a gyűlöletünknél. Az irgalmatlan szamaritániusok a legnagyobb bűnt követik el, nem segítenek ahol segíteni kéne, nem látogatják meg a börtönben a foglyot, nem gyakorolnak kegyet, és nem figyelik a sors kerekét, hogy hol lehet körültekintően javítani és beavatkozni a legkisebbtől a legnagyobbig. Az én fanatizmusom és súlyos bűneim ezért egy kontroll alatt vannak. Ítélet alá helyezem azokat, akik képtelenek meglátni azt, hogy a börtönben a foglyot, aki a magárahagyatottság poklában szenved és elveszítette a világteremtő jóságába vetett hitét és úgy érzi, hogy mindent a ragadozók uralnak, a foglyot látogatni kell. Nem a halál okozza a reménytelenséget, hanem az, hogy embertársaink közül sokan képtelenek a szenvedőkön segíteni, hogy becsukják előttük a kapukat, hogy nem ismerik el egyenlőségüket velük. Amiért P-t tisztelem az pontosan, hogy a wei wu wei-t felhozta, valójában a be nem avatkozás filozófiája, a TAO. Nem összeszennyezni szándékunkkal a teret, és akarattal az időt, és karrierrel a létet, hanem hagyni mindent hogy a maga útján haladjon a pusztulás felé, mert ez a természetes változás amúgy is elkerülhetetlen. Amiben különbözünk, az az hogy az én életemben jobban dominál a Bhagavad-Gítá. A Gítá pontosan nem a tétlenséget tanítja, hanem az összekülönbözést, elveti a nem-cselekvést, mert az ember karmájától függetlenül nem cselekedhet, és ha úgy gondolja, hogy követi Ardzsunát az úton, akkor harcolnia kell. Látszólag ez könyörtelenség, de ez a radzsasz elv szerintem nem könyörtelenség, hanem szenvedélyes kiállás önmagunk és a legfőbb életelveinkért, szimbólum persze mint minden, mert minden lehet szimbólum. Nem valóság, hanem idea, nem görög mitológia, hanem a sodrásban a harc eszközzé válik a megszabaduláshoz. Nem azért harcolunk, mert hiszünk abban, hogy megvalósul általa valamiféle jobb a világban (a győzelem sem cél), az erők ősidők óta tartó hatalmas egyensúlya nem fog felbomlani a mi porszem kedvünkért sem.