2013. október 27., vasárnap

Szabadötletek tallózó - Huntington tévedése


dr. Török Péter 
Huntington pontos meglátása - és tévedése 


Az iszlám és az úgynevezett nyugati világ közötti konfliktushoz a magamfajta - nem  iszlám-szakértő - vallásszociológusnak csak "általánosságban" szabad hozzászólnia. De pontosan ehhez az "általánosításhoz" szükséges távolságtartás teremti meg azt a lehetőséget, hogy az ember rámutathasson Huntington tévedésére. A tőle vett idézet ugyanis - amennyire én meg tudom ítélni - részleteiben helytálló, a végső következtetése azonban komoly helyreigazítást igényel 

"A muzulmánok félelemmel és megvetéssel tekintenek a Nyugat hatalmára, társadalmukat, hitüket fenyegető veszélyt látnak benne. A Nyugat kultúrája az ő szemükben materialista, korrupt, dekadens és immorális. S minthogy egyben a megrontás szellemét is benne látják megtestesülni, még nagyobb hangsúlyt helyeznek arra, hogy a Nyugatról érkező hatásoknak a végsőkig ellenálljanak."
 (S.P.Huntington, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása, Európa, Bp.,1988. 355.o.)

A vallásszociológus az említett konfliktust két megközelítésben is vizsgálhatja, s mindkettő érdemleges meglátásokkal szolgálhat. A huntingtoni gondolat kapcsán a vallás és globalizáció elemzése természetesnek tűnhet, de a másik téma - a vallás szerepe a különféle konfliktusokban - is legalább ennyire fontos. A két megközelítésben tanulmányozott terület természetesen átfedésben van egymással, ám az egyszerűség kedvéért érdemlegesebb gondolatmenetemet a vallás konfliktusokozó szerepével kezdeni.

Vallás és konfliktus  
Vallási szempontból a konfliktusnak három szintjét különböztethetjük meg. Az első esetben a vallási entitás és a társadalom közt alakul ki feszültség. Ilyenre lehet példa az, amikor a társadalom nem engedi gyakorolni a szóban forgó entitás egészségügyi, nevelési és családi életre vonatkozó előírásait, szokásait. Mindenki számára ismert például a Jehova Tanúinak a vér szerepéről alkotott elképzelése, illetve az ebből kialakult vérátömlesztést, véradást, stb. elvető szokása. A családi élettel, szokásokkal kapcsolatos vallási gyökerű konfliktusforrásra pedig példa a mormonok 1890-ig gyakorolt többnejűsége, amely az Egyesült Államokban alapul szolgált az úgynevezett "mormon háborúra". Nyilvánvaló azonban, hogy Huntington nem az ilyen jellegű konfliktusokra gondolt, hanem sokkal inkább a második szintre, amikor az ellentét a vallási közösségek között alakul ki. Ez főleg akkor "látványos", ha egy adott vallás (vagy civilizáció, kultúrkör) határai egybeesnek a politikai és más (társadalmi osztályokat elválasztó, faji, etnikai) határokkal. Huntington értekezésében az úgynevezett "nyugati" világot a keresztény kultúrkörrel azonosítja, s ezzel egyértelműen szemben áll az iszlám világ. Ebből a szempontból helytálló a tőle vett idézet, miszerint a muzulmánok "megvetéssel tekintenek a Nyugat hatalmára, társadalmukat, hitüket fenyegető veszélyt látnak benne. A Nyugat kultúrája az ő szemükben materialista, korrupt, dekadens és immorális. S minthogy egyben a megrontás szellemét is benne látják megtestesülni, még nagyobb hangsúlyt helyeznek arra, hogy a Nyugatról érkező hatásoknak a végsőkig ellenálljanak".
Végezetül meg kell említeni a vallási konfliktus harmadik szintjét, amely magán a valláson vagy vallási entitáson belül jelentkezhet. Erre volt - történelmileg is igen eseménydús - példa a reformáció, melynek konfliktusgerjesztő hatását itt nem kell külön ecsetelnem. Huntington azonban ennek nem tulajdonított különösebb jelentőséget, ami tézisére nézve komoly következményekkel jár. Huntington elmélete egyébként azon alapul, hogy a vallás a csoport-identitás egyik kifejezőjeként potenciális törésvonal is. Ebből azonban az is következik, hogy ami a vallások közti küzdelemnek látszik, az valójában lehet politikai, etnikai és/vagy osztálykonfliktus is. A vallás, illetve a vallási konfliktus tehát elfedhet más konfliktusokat is. Marx valláskritikájában éppen erre hívja fel a figyelmet. Csakhogy a vallás nemcsak a társadalmi törésvonalak kifejezője lehet, hanem magát a tekintélyt (a legitimizált, elfogadott hatalmat), annak alapját is megkérdőjelez(het)i. Főleg akkor alakulhat ki könnyen konfliktus, ha a szemben lévő csoportok más elképzelések alapján legitimálják a tekintélyt. Egyértelmű, hogy az iszlám és a nyugati civilizáció közötti konfliktus esetében is erről van szó. Ráadásul a vallás nemcsak a tekintély alapját képezheti, hanem a tekintéllyel kinyilatkoztatott dolog tartalmát is. Ez azonban már átvezet bennünket a téma második vallásszociológiai megközelítésére, a vallás és globalizáció releváns részeinek ismertetésére.

A vallás a globalizált világban 
Globalizált világunk és a vallás számos interakciója közül itt most csak a vallási vezetők választási lehetőségeit említem meg. Nietzsche annak idején Isten haláláról írt, a jelenlegi nyugati teológiai szakirodalmat - legalább is némely képviselőjének írásait - lapozgatva azonban azt találjuk, hogy Isten helyett sokkal inkább a Sátán (a gonosz) a "halott". Pontosabban kifejezve, az ilyen irodalomban éppen a Sátánt nem találjuk. A könyörületes, mindenkit elfogadó Istenről esik benne szó, s az ilyen isten mellett a Sátán lába alól egyszerűen kihúzták a talajt. Ha Isten mindenkinek megbocsát, akkor az embereket nem lehet a forró üstökben rotyogó bűnösöket vasvillával szurkáló ördöggel rémisztgetni. A vallási vezetők választása tehát abban áll, hogy vagy agyonhallgatják a Sátánt, vagy pedig létezése - és így az egyén számára a halál utáni bűnhődés eshetősége - mellett hitet téve rámutatnak annak ténykedésére a világban, mégpedig a globalizált világban. Az agyonhallgatás inkább a "liberálisabb" beállítottságú vallási entitásokra, illetve azok vezetőire jellemző, míg a Sátánnal való példálózás a "konzervatívabbakra". Az előbbi az elfogadottabb (legalább is az úgynevezett nyugati féltekén), az utóbbi viszont "látványosabb", hatékonyabb, már ami a hit tisztaságát illeti. Az iszlám - a Nyugatot képviselő Huntington szerint - inkább ez utóbbit választotta. Ahogy az idézet rész állítja, a "Nyugat kultúrája az ő szemükben materialista, korrupt, dekadens és immorális. S minthogy egyben a megrontás szellemét is benne látják megtestesülni, még nagyobb hangsúlyt helyeznek arra, hogy a Nyugatról érkező hatásoknak a végsőkig ellenálljanak". Ez az elképzelés azonban csak a hitrendszerükben és vallási-erkölcsi gyakorlatukban homogén vallási entitásokra állna. Az ilyenek azonban fehér hollók gyakoriságával hasonló arányban fordulnak elő a mindennapi életben. S ha ez így van vallási téren, még inkább így van a politi- kában. Ahogy a vallási konfliktusok szintjeit ismertetve említésre került, feszültség egy valláson, vallási entitáson belül is keletkezhet. Ugyanez áll a civilizációkra, az egyes kultúr- körökre is. S itt van a huntingtoni elmélet buktatója.

Huntington tévedése 
Huntington a jövő konfliktusait az egyes civilizációk törésvonala mentén képzelte el, a civilizációkat pedig jobbára a nagy világvallásokkal azonosította. Vallásszociológiai fejtegetésemmel azonban rámutattam, hogy a konfliktus nemcsak az egyes vallások (civilizációk) közt, hanem azokon belül is lehetséges. Ennek világpolitikai következményeire - s a huntingtoni modell hibájára - mutat rá Niall Ferguson a "Crash of Civilizations" című írásában. Az elmúlt időszak háborúit vizsgálva Ferguson ugyanis megállapítja, hogy azok döntő többsége nem a civilizációk képviselői, hanem az egyes civilizációk határain belül élők között zajlott le. Vagyis Huntington által "megálmodott", hosszú távú gazdasági és társadalmi folyamatokból eredő egységes civilizáció még várat magára.

_______________________
Az írás forrása: Szabadötletek - A szegedi bölcsészlap (2006. szeptember, III. évfolyam 11.szám)

Könyvajánló:
 

1 megjegyzés:

  1. A szegeden töltött időszak alatt kedveltem meg az egyetemi bölcsészlapot is, ami egyébként nagyon stílusos és egyben fontos információ-forrás is volt. Amit lényeges az írással megemlíteni, hogy az iszlám első arab lökéshulláma után, később másodszorra török dominanciával szorongatta Európát. Az oszmán törökökkel való konfliktus volt vége felé lehetett az az időszak, amikor már megkezdődött az európai civilizáció olyan szintű fejlődése, amely végül felül is kerekedett az iszlám civilizáción. Aztán a felvilágosodás, az ipari forradalom, a felfedezések korszaka után ma az iszlám által meghatározott civlizációs tömbre sokan tekintenek lenézően, pedig egykor egyáltalán nem volt ennyire meghatározó az európai civilizáció fölénye. Ezek a fejlődésbeli különbségek azonban nem csak különbségek, hanem egyben a két civilizációban megjelenő kölcsönös ráhatások is. Így például a Baath párt megalakulása ide sorolható, XX. században a szekularizált jellegű államok megjelenése, a nemzetállam, nemzet, "pánarabizmus", mint ideológia és fogalom vagy az a ráhatás is érdekes lehet, amit pl a marxizmus váltott ki Líbiában de a jelenlegi orosz-amerikai érdekszféra ütközőterületének számító Közel-keleti konfliktusok is.

    VálaszTörlés