Szabadötletek tallózó - Huntington tévedése

dr. Török Péter 

Huntington pontos meglátása - és tévedése 

Az iszlám és az úgynevezett nyugati világ közötti konfliktushoz a magamfajta - nem  iszlám-szakértő - vallásszociológusnak csak "általánosságban" szabad hozzászólnia. De pontosan ehhez az "általánosításhoz" szükséges távolságtartás teremti meg azt a lehetőséget, hogy az ember rámutathasson Huntington tévedésére. A tőle vett idézet ugyanis - amennyire én meg tudom ítélni - részleteiben helytálló, a végső következtetése azonban komoly helyreigazítást igényel 

"A muzulmánok félelemmel és megvetéssel tekintenek a Nyugat hatalmára, társadalmukat, hitüket fenyegető veszélyt látnak benne. A Nyugat kultúrája az ő szemükben materialista, korrupt, dekadens és immorális. S minthogy egyben a megrontás szellemét is benne látják megtestesülni, még nagyobb hangsúlyt helyeznek arra, hogy a Nyugatról érkező hatásoknak a végsőkig ellenálljanak."
 (S.P.Huntington, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása, Európa, Bp.,1988. 355.o.)

A vallásszociológus az említett konfliktust két megközelítésben is vizsgálhatja, s mindkettő érdemleges meglátásokkal szolgálhat. A huntingtoni gondolat kapcsán a vallás és globalizáció elemzése természetesnek tűnhet, de a másik téma - a vallás szerepe a különféle konfliktusokban - is legalább ennyire fontos. A két megközelítésben tanulmányozott terület természetesen átfedésben van egymással, ám az egyszerűség kedvéért érdemlegesebb gondolatmenetemet a vallás konfliktusokozó szerepével kezdeni.

Vallás és konfliktus  

Vallási szempontból a konfliktusnak három szintjét különböztethetjük meg. Az első esetben a vallási entitás és a társadalom közt alakul ki feszültség. Ilyenre lehet példa az, amikor a társadalom nem engedi gyakorolni a szóban forgó entitás egészségügyi, nevelési és családi életre vonatkozó előírásait, szokásait. Mindenki számára ismert például a Jehova Tanúinak a vér szerepéről alkotott elképzelése, illetve az ebből kialakult vérátömlesztést, véradást, stb. elvető szokása. A családi élettel, szokásokkal kapcsolatos vallási gyökerű konfliktusforrásra pedig példa a mormonok 1890-ig gyakorolt többnejűsége, amely az Egyesült Államokban alapul szolgált az úgynevezett "mormon háborúra". Nyilvánvaló azonban, hogy Huntington nem az ilyen jellegű konfliktusokra gondolt, hanem sokkal inkább a második szintre, amikor az ellentét a vallási közösségek között alakul ki. Ez főleg akkor "látványos", ha egy adott vallás (vagy civilizáció, kultúrkör) határai egybeesnek a politikai és más (társadalmi osztályokat elválasztó, faji, etnikai) határokkal. Huntington értekezésében az úgynevezett "nyugati" világot a keresztény kultúrkörrel azonosítja, s ezzel egyértelműen szemben áll az iszlám világ. Ebből a szempontból helytálló a tőle vett idézet, miszerint a muzulmánok "megvetéssel tekintenek a Nyugat hatalmára, társadalmukat, hitüket fenyegető veszélyt látnak benne. A Nyugat kultúrája az ő szemükben materialista, korrupt, dekadens és immorális. S minthogy egyben a megrontás szellemét is benne látják megtestesülni, még nagyobb hangsúlyt helyeznek arra, hogy a Nyugatról érkező hatásoknak a végsőkig ellenálljanak".
Végezetül meg kell említeni a vallási konfliktus harmadik szintjét, amely magán a valláson vagy vallási entitáson belül jelentkezhet. Erre volt - történelmileg is igen eseménydús - példa a reformáció, melynek konfliktusgerjesztő hatását itt nem kell külön ecsetelnem. Huntington azonban ennek nem tulajdonított különösebb jelentőséget, ami tézisére nézve komoly következményekkel jár. Huntington elmélete egyébként azon alapul, hogy a vallás a csoport-identitás egyik kifejezőjeként potenciális törésvonal is. Ebből azonban az is következik, hogy ami a vallások közti küzdelemnek látszik, az valójában lehet politikai, etnikai és/vagy osztálykonfliktus is. A vallás, illetve a vallási konfliktus tehát elfedhet más konfliktusokat is. Marx valláskritikájában éppen erre hívja fel a figyelmet. Csakhogy a vallás nemcsak a társadalmi törésvonalak kifejezője lehet, hanem magát a tekintélyt (a legitimizált, elfogadott hatalmat), annak alapját is megkérdőjelez(het)i. Főleg akkor alakulhat ki könnyen konfliktus, ha a szemben lévő csoportok más elképzelések alapján legitimálják a tekintélyt. Egyértelmű, hogy az iszlám és a nyugati civilizáció közötti konfliktus esetében is erről van szó. Ráadásul a vallás nemcsak a tekintély alapját képezheti, hanem a tekintéllyel kinyilatkoztatott dolog tartalmát is. Ez azonban már átvezet bennünket a téma második vallásszociológiai megközelítésére, a vallás és globalizáció releváns részeinek ismertetésére.

A vallás a globalizált világban 

Globalizált világunk és a vallás számos interakciója közül itt most csak a vallási vezetők választási lehetőségeit említem meg. Nietzsche annak idején Isten haláláról írt, a jelenlegi nyugati teológiai szakirodalmat - legalább is némely képviselőjének írásait - lapozgatva azonban azt találjuk, hogy Isten helyett sokkal inkább a Sátán (a gonosz) a "halott". Pontosabban kifejezve, az ilyen irodalomban éppen a Sátánt nem találjuk. A könyörületes, mindenkit elfogadó Istenről esik benne szó, s az ilyen isten mellett a Sátán lába alól egyszerűen kihúzták a talajt. Ha Isten mindenkinek megbocsát, akkor az embereket nem lehet a forró üstökben rotyogó bűnösöket vasvillával szurkáló ördöggel rémisztgetni. A vallási vezetők választása tehát abban áll, hogy vagy agyonhallgatják a Sátánt, vagy pedig létezése - és így az egyén számára a halál utáni bűnhődés eshetősége - mellett hitet téve rámutatnak annak ténykedésére a világban, mégpedig a globalizált világban. Az agyonhallgatás inkább a "liberálisabb" beállítottságú vallási entitásokra, illetve azok vezetőire jellemző, míg a Sátánnal való példálózás a "konzervatívabbakra". Az előbbi az elfogadottabb (legalább is az úgynevezett nyugati féltekén), az utóbbi viszont "látványosabb", hatékonyabb, már ami a hit tisztaságát illeti. Az iszlám - a Nyugatot képviselő Huntington szerint - inkább ez utóbbit választotta. Ahogy az idézet rész állítja, a "Nyugat kultúrája az ő szemükben materialista, korrupt, dekadens és immorális. S minthogy egyben a megrontás szellemét is benne látják megtestesülni, még nagyobb hangsúlyt helyeznek arra, hogy a Nyugatról érkező hatásoknak a végsőkig ellenálljanak". Ez az elképzelés azonban csak a hitrendszerükben és vallási-erkölcsi gyakorlatukban homogén vallási entitásokra állna. Az ilyenek azonban fehér hollók gyakoriságával hasonló arányban fordulnak elő a mindennapi életben. S ha ez így van vallási téren, még inkább így van a politi- kában. Ahogy a vallási konfliktusok szintjeit ismertetve említésre került, feszültség egy valláson, vallási entitáson belül is keletkezhet. Ugyanez áll a civilizációkra, az egyes kultúr- körökre is. S itt van a huntingtoni elmélet buktatója.

Huntington tévedése 

Huntington a jövő konfliktusait az egyes civilizációk törésvonala mentén képzelte el, a civilizációkat pedig jobbára a nagy világvallásokkal azonosította. Vallásszociológiai fejtegetésemmel azonban rámutattam, hogy a konfliktus nemcsak az egyes vallások (civilizációk) közt, hanem azokon belül is lehetséges. Ennek világpolitikai következményeire - s a huntingtoni modell hibájára - mutat rá Niall Ferguson a "Crash of Civilizations" című írásában. Az elmúlt időszak háborúit vizsgálva Ferguson ugyanis megállapítja, hogy azok döntő többsége nem a civilizációk képviselői, hanem az egyes civilizációk határain belül élők között zajlott le. Vagyis Huntington által "megálmodott", hosszú távú gazdasági és társadalmi folyamatokból eredő egységes civilizáció még várat magára.

_______________________
Az írás forrása: Szabadötletek - A szegedi bölcsészlap (2006. szeptember, III. évfolyam 11.szám)

Könyvajánló: