Ma megkaptam a villamoson, a koncert felé utazva a Gubacsi úton , a "munkások elhagyott szent templomai[1]" feletti merengés közben, hogy nincs egy önálló gondolatom, de ha már nincsen, legalább tegyem idézőjelek közé azt amit ő gondolt. Valóban így van, nem tagadom le. De rendszerező típus vagyok. A gondolatok az emberi tudatból eredő és a valóságba kapaszkodó gyökerek. Az sem önálló gondolat, hanem analógia, hogy a rendszerváltás nem valahol egy atom-tengeralattjárón született meg az Északi-sarki tengeren, amikor Ronald Reagan kezet fogott Gorbacsovval [2]. A rendszerváltás akkor kezdődött el, amikor a Bábolnai Környezetbiológiai Központ patkányirtó szocialista brigádjának gépkocsivezetőjeként a Gubacsi úti közértből a kakaós csigámmal elszaladt egy cigánypurdé. Az egész univerzumot ellopta a kis tolvaj, legalább is a morfológiai analógia szerint. Azóta "elteltek az évszázadok [3]" és a környék közbiztonságán egyáltalán nem látszik meg a két hét alatti rendteremtés. A pesterzsébetieket kellene megkérdezni, itt a lakótelepen, hogyan érzik magukat, mi változott az elmúlt 23 év alatt. Aki a Mester utcától a Határ útig villamosozik, annak fel kell készülnie arra, hogy a nyakláncát kitépik a nyakából, ha eddig máshol nem tépték ki és arra is, hogy az "öröm" lányok kint állnak a türelmi zónában és alkalmanként a stricik, ha leszáll az éj ököllel ütik és rúgják őket. Ha kiutat keresünk a kapitalizmus romlott labirintusából, akkor elsőként szögezzük le azt, hogy ez a földi pokol egyben jelkép is. Amikor megléptek a kakaós tekerccsel, kicsit meglepődtem. Harag nem volt bennem, nem éreztem magam áldozatnak, csak baleknak. A mai helyzet az, hogy a Gubacsi dzsumbuj közelében akaratlanul is sötét gondolatok támadnak ránk, mert az ott élők kilátástalan és bűnözői környezete sajátságos aurát teremt, egy lényt, a hely szellemiségét és ami nem öl meg, és idővel átalakít. Egy hétvégi éjjel átutazva a fővároson, szembesülünk az emberi fajta ragadozó létével és a halálhangulatú csapdáival. Azzal, hogy a kultúra és a civilizáció egy vakolat és máz, ami alatt kizárólag agresszív ösztönlényként létezünk a rendszerváltás utáni világban. Az ember naivul úgy gondolja, a háború az kívülről érkezik. Pedig nem, a háború láthatatlan és hatalmas energiamezőként belepi az adott területet, és eluralkodik fölötte, szellemileg elködösíti a legéberebb tudatú embert is. Belép a mi magánszféránkba, mert a háború, Isten, megmagyarázhatatlan hatalom. Amikor az ember egyszerre szembesül a szeretettel, az összetartással és a gyűlölettel és a pusztítással, akkor tudja, hogy a két világ között már nem léteznek átjárók, annyira összesűrűsödtek az ellenpólusok. Lehetne mindez békés nosztalgia, egy Prognózis koncerttel, felidézve a 80-as évek Kádár-korszakát is, de "elhagytak bennünket az Istenek [4]". A görög mitológia szerint az igazság Istennője (Diké) valamikor az Aranykor végén vagy a Sötét korszak kezdetén elhagyta a Földet (
Szűz csillagkép) látva az emberek erkölcsi lesüllyedését. Úgy gondolom, és minden pátosz nélkül, hogy sokan vannak még, akik őrzik a Temenosz lángját, él bennünk az isteni fény egy töredéke, minket, akik itt még élünk valamennyire, akiket beleráncigáltak sértettként ebbe a rendszerváltásnak nevezett sötét kollektív öngyilkosságba és bűnügybe. Mindannyian tudjuk szerintem, hogy ez a háború szent és a lelkekért zajlik. A békés Buddha ugyanúgy harcol, mint a
szamádhiba merült yógi, vagy a hétköznapi ember, csak más eszközökkel. A béke az, amikor a háborúban az ellentétes erők, kiegyenlítődnek. Ha az egyensúly megbillen, minden ember a háború tudatállapotába kerül. Ami bent, az kint.
────────────
[1.]P.B.
[2. és 3. 4.]L.G. sámán
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése