Áthidaló megoldásként Bólya Péter a kiváló író, novellista, ha elhagyta az ihlet, arról írt, hogy képtelen írni. A Nagy László költővel készített filminterjút nézve bizonyosodtam meg, hogy Nagy László nagyon nehezen fejezi ki magát. Az egyszerűbb ember kifejezésmódja, a nyelvi dimenziók helyett, pontosan az egyszerűség. Nagy László zsenialitása pedig éppen az lehetett, hogy neki, - amíg elért az egyszerűbb kifejezésmódig, amíg megtalálta a megfelelő szót a gondolathoz - addig külön köröket kellett leírnia. Így valahol a kifejezésbeli tehetségét a költészetében könnyen feltételezhető, hogy egyfajta nyelvi, kifejezésbéli blokknak is köszönhette. A
Kormos István készítette interjúban Nagy László arra kérdésre, hogy mit üzen az utókornak: "
ha lesz még emberi arcuk, csókolom őket" ezzel a nagyon is mélyértelmű és misztériumba illő mondattal válaszolt. Az embernek nem kell a fikció világába elmerülnie, a fikció világában. Ez a blog nem azért született, mert bármiféle önös célnak vetettem volna alá magamat. Ha ismert szerettem volna lenni, akkor tovább folytatom a versírást, doppingszerrel vagy anélkül szinte magánügy, ma már könnyen lehet, hogy több helyen publikálnék, lenne nevem, de nem lennék keleti típusú ember a vadnyugaton, ha ennek a névszerzésnek én tulajdonítanék bármiféle jelentőséget. Én útkereső voltam és nem költő, a két pálya egy ideig együtt mozgott, de az utóbbiért nem adtam el a lelkemet. A túlpart teóriák része lett ez a fajta kísérletezés is Siva szent növényével, ugyanakkor nem tiszteletlenség leírni ezt, sem nagyképűség - az írás túl nagy áldozatot kért tőlem ellenértékként, a lelkemet. Akkor úgy gondoltam, hogy a gőgnek és nem az elhivatottságnak van ebben súlya. Így, mivel a versírást mérlegeltem, azt rossz útnak találtam és felhagytam vele, más értékek után néztem. Nekem jóval kedvezőtlenebb volt a helyzetem, mint mondjuk egy Csontváry Kosztka Tivadarnak, hiszen semmiféle égi hang nem akart kiválasztottá tenni, sőt maximum úgy, hogy a saját hangomon, hallucináció formájában a plexus solarison keresztül Isten szándékosan rám ijesztett - hogy mi közöm hozzá, hogy ő miért teremtett virágokat. Azért megdöbbentő mindezt átélni, hogy igazán még le sem írhatom megváltozott tudatállapotban, azt amit le kellett volna talán akkor írnom. Az ember a hétköznapi tudatállapot poklában észre sem veszi, hogy egy láthatatlan háló veszi körül cenzúraként, amint ketrecének szélét feszegeti, nincs jobb szó, metafizikus értelemben, abban a pillanatban a valóság szó szerint lesújt rá. Ahhoz, hogy ezt az állapotot elérjük a gondolkodásunk komplexitásának jócskán meg kell növekednie. Látókká kell válnunk, mert valójában vakon bolyongunk a labirintusban. Siva isten szent növénye pedig képes látóvá tenni, a kérdés az, hogy elviseljük-e azt a valóságot, azt a halhatatlanság közeli tudatállapotot, hogy minden problémát képesek vagyunk azonnal megoldani, időn kívül, belelátni. El tudjuk-e képzelni azokat a sorserőket, amelyeket ilyenkor elszabadítunk és hogy önmagában ez a kísérlet a tudatállapotokkal mennyire is veszélyes terep. Én egyedül a gyógyításban látom ennek a jövőben az esélyét. Olyan esélyt, ami
pszichofizikai (pszichofizikai alatt a testet, mint meditációs objektumot értem, fizikai, szellemi testi valóságként önmegtapasztalva) meditatív vezetésű introspekcióval megtalálja egy-egy betegség gócpontját és kíméletlenül eltávolítja onnan. A kérdés az, hogy a saját szervezetünkkel hogyan kommunikálunk, hiszen nem értjük önmagunkat sem, mert nagyon lefokozott tudatállapotban élünk. Amikor 2006-ban rejtélyes módon az a bizonyos 5mm átmérőjű üvegampulla a szemembe került, a gondolatvilágom paranoid gondolatokkal jelezte azt, hogy gond van. Eljuttatott a szorongás egy olyan elviselhetetlen fokára, hogy azonnal a diliházba akartak szállítani, mondván, hogy ez megőrült, már össze volt készítve a papucsom, a pizsamám és én arra kértem a szüleimet, hogy engedjenek le sétálni és ahol a séta során egyszerűen csak a szervezetem pár órán belül kidobta az idegen testet, miközben előtte 5 szemorvos sem talált semmit és megszűnt minden szorongás és paranoid gondolatom is. Ekkor gondoltam először azt, hogy számos pszichiátriai megbetegedés, paranoid gondolkodás valódi hátterében állhat egy emberi testbe ékelődött idegen test, és valójában a lenyugtatózással csak azt érjük el, hogy a szervezet azt soha nem fogja kivetni magából.
Hamvas Béla a bhindunak nagy jelentőséget tulajdonított, a bhindu ugyanis a hinduizmusban a pont, az ember a létezésbe Hamvas szerint egy ponton lép be, és egy ponton távozik.
A jelenségekkel is így van és így volt ez a betegfiúval.
A betegfiú elnevezés ugyanis egy koldust takar, ez a tábla volt akasztva a nyakába személyazonosítóként a hülyébbek kedvéért, hogy ő a BETEGFIÚ.
Az biztos, hogy társkereső oldalakon egyáltalán nem lett volna túl népszerű egy ilyen nickkel a színre lépni, azonban a gyengeségből erényt kovácsolt és bármennyire is beteg volt, vagy annak látszott, azt azért felismerte, hogy hogyan élhet túl.
A betegfiú is egy ponton lépett be, az Alstom szerelvény legvégénél és egy tradicionálisan is
koldusok által rendszeresített
fehér, műanyag kávéspohárral indult el útjára. Azt észrevettem, hogy
nem diplomatatáska volt nála, hogy az ezres bankók és a néhány zöldhasú is szépen elférjenek egymás mellett és ne legyen veszekedés köztük. Ennyit a 21.századi
demokráciákban élő koldus rövid, tömör antropológiai leírásáról. Többször hallottam a suttogó metropropagandát hogy az Alstom szerelvények mennyire jók és a régi ruszki mennyire rossz volt és hogy nem szoronganak benne az utasok, mert úgy van elrendezve még a tér és a megvilágítás is.
A betegfiú láttán viszont rémület suhant át az utasok arcán, olyasfajta lehetett ez amit utoljára a szentmise vége felé láttam, amikor elindult a katolikus persely az útjára. De az is lehet, hogy talán féltek, hogy trollkodni fog valamelyikükkel, felismerték védtelenségüket és gyarlóságukat. A betegfiú egyébként tisztelettel vette tudomásul, hogy egy fillért nem kapott és tovább bolyongott a kávéspohárral a kezében a Moszkva bocsánat Széll Kálmán téri metrómegállónál és várta a következő esélyt az életre. A betegfiú várakozott, a tömeg pedig némán tűrte el, nemcsak a betegfiút, hanem azt is, hogy megint csak egy mozgólépcső működik, a 600 közül és tűrte mint a sárgacsekkeket szokás és tűrt tovább, az áprilisi télben és már nem is volt, nem is létezett. sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése