Cseppkőbarlang a téli éj.
Lihegő és hatalmas
cseppkő-fogsorú szájüreg.
Szikrázó kristály-farkas.
Milliárd cseppkő-tű-foga
villog és sziporkázik.
Kálcit-virágok árnyéka
között a jég csírázik.
A dér szorongva visszanéz
a hegyes csillagokra,
kinő az éj barlangfalán
sok alabástrom-csokra
Nyafog a denevér-sötét
nagyfülű bársony-fürtje.
Kristály-farkasfej vicsorog
az emberfaj-ezüstre.
Majd lágy részeket is kitép
a zöld állkapocs-tüske,
lágyékot és gégét kimar,
szőrt és tollat kiköpve.
Kiszakítja a mindenség
hónalját is morogva,
s elömlik füstölve a vér,
az űrben szétzuhogva.
A dolgok üveg-élete
ropog a farkas-szájban.
A tyúkganéj, a lóganéj
virít fehér ruhában.
A zöld, krokodil-bőrű sár
kék csonttá zsugorodva
salétrom-taréjjal sziszeg,
nem vár a szánalomra.
A kék holtak sisteregnek
a föld nyirok-levében,
csont-népek buborékzanak
a bolygó fém-tüzében.
Az élő mind zugot keres:
csikó, tehén, szelíd vad.
Kukac, bogár, béka, madár
a gyémánt-kürtre hallgat.
A férfi lámpát gyújt, a nő
égitest-almot terít,
s várják a zordon angyalok
csikorgó fagy-lépteit.
Kalácsot rágcsál a világ,
iszik, kinek van bora,
áttetszik csontoddal a sír,
mint röntgen-kép-koponya.
Én könnyeidre gondolok
és szeretnék zokogni.
A próféta-emberiség
már nem tud, csak makogni ?
Mint páncél-vértet fölveszem
elszakadt halott-inged.
Halál ellen haláloddal
védem meg a hitünket.
Állok a tél üveg-vértű
lovai közt keményen,
jég-lándzsák, kristály-lovasok
oltanák ki vad fényem.
És mint jégtövis-koronát,
izzó arany-abroncsom:
a fejemre-font éjszakát,
a csillagos űrt hordom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése