 | |
| Hűséges társam volt ez a verseskötet is az előzetes letartóztatásom idején - utólagos hála a BV mozgókönyvtárának |
A napokban az a gondolat támadt rám orvul, hogy igazából nem térhetek vissza oda, arra a pontra, ahonnan egy évvel ezelőtt erőszakkal elhurcoltak. E fölötti meditációm során el kellett jutnom arra a gondolatra is, hogy meg kell próbálom valahogy rekonstruálni azt, hogy mi történt odakint a világban, amíg el voltam zárva a valós hírforrásoktól és legalább tennem kell egy kísérletet arra is, hogy visszatérek a jól megszokott és rendszeres hírajánlókhoz, nem csak az olvasók, hanem leginkább a magam kedvére és számára. Az is tény, hogy amikor még csak a Gyorskocsi utcai fogda levegőtlen, két személyes zárkájának a fapriccsén feküdtem, már megtörtént az első meglehetősen furcsa "kataklizma": a Kodály Köröndön lángolt egy épület. A füstöt még a központi rendőrségi fogdán is lehetett érezni, annyira, hogy a rendőrök azt hitték, valahol a közelben lehet a tűz. A füst tehát beborította a fővárost. Később, most az utolsó hónapokban, májusban egy JAS-31 Gripen típusú vadászgép adta be a kulcsot végleg, a pilóták szerencsésen kapituláltak, aztán rá rejtélyes módon jött rá a következő Gripen-baleset. is. Meg voltam győződve arról, hogy a karma a védőszárnyai alá vette már az egész Kárpát-medencét miattam és befolyása egyre jobban kiterjed ha nem történik kedvező változás a sorsomban. A bírósági történet történeti részhez hozzátartozik az is, hogy 2014.július 18-án, amikor döntöttek előzetes letartóztatásomról, egy olyan védőbeszédet mondtam, amire az engem bilincs-pórázon tartó rendőr is azt mondta, hogy a "praxisa alatt" ő még embert ilyen szépen és kifejezően beszélni a bíróság előtt még nem hallott, pedig elég régóta volt már rendőr és bizonyos volt abban is, hogy leveszik rólam a bilincset. Sokáig sajnálkozott a sorsom felett amíg átszállítottak a vesztőhelyre. Még utoljára a rendőrautóból másodszorra megnézhettem a Gyorskocsi utca - egy barátom szerint- krematóriumra emlékeztető kéményeit a Margit hídról - ezt rituálé-szerűen tettem, a szimbólumok törvényszerűségei és sorsalakító ereje miatt is. Ide még visszavezetett az utam 2015 januárjában. A bírói pulpitusra még visszaemlékezem, nem "a szeme színére révedek vissza", volt ebben valami egészen kaffkai vagy gyorskocsiutcai, mert a kettő az "évszázad biztosítási csalása" óta, az én emléknyomaim szerint egy. Így élve a lehetőséggel, most és mindörökké másodszorra is megemlékezek 2009-ről és a Gyorskocsi 510-es zárkáról. Amikor januárban a "rabó" elhozott a féléves tárgyalásomra, abban a "kegyben" is részesülhettem, hogy itt a "speedcarban" Éva Rezesovával tudtam non-verbális kommunikációt folytatni és átadni a számára valamiféle szeretet üzenetet - az ember ilyen lebilincselő helyzetben nem is tud foglalkozni mások ügyének súlyával, már nem ítél el senkit és nem ügyel rá, hogy az emberi oldala egy ilyen szituációnak sokkal, de sokkal erősebb, meg azok a korántsem szép korábbi emlékek, amikor 2009 áprilisában hárman jöttünk a Venyige utcai BV-ből ide a Bika, a Szimbióta meg én, akit akkor későbbiek során a Töröknek neveztek. Az odüsszeuszi hánykolódásban most Térey János: Drezda februárban című verseskötete volt a kapaszkodó, az egyetlen verseskötet a Venyigén. Amikor a csurmában Feri bácsi missziójáról hozott Református Újságot szinte kitépték a kezemből, hamar vissza is adták, idebent kizárólag a pornóújságnak van ugyanis értéke, így ezek a bölcsész kincsek felett, ha csak nem váltak, mint annyi Károli fordítású Biblia cigaretta-papírrá - továbbra is gyakorolhattam a tulajdonjogomat, nem mintha a tulajdonnak akkor bármiféle különös jelentőséget tulajdonítottam volna a teljes reménytelenség tudatállapotaiban. Az is megtörtént, és fény derült rá, hogy 2009-es 510-es zárkában hagyott kilós sók egykori tulajdonosával is egy zárkába kerültem 2014 nyarán. A só körüli történet szálai egy újabb fejezetet igényelnének, így idő hiányában erről most ideiglenesen lemondok. A lényeg az, hogy itthon is nagyon sok változás történt, három olyan ember is elindult az örökkévalóságba, akikkel napi szinten találkoztam és váltottam pár szót ebben a földi pokolban, érdekes módon gondoltam rájuk és eszembe jutottak a rácsok között is és nem tudtam az okát, hogy miért. Ezért vallottam mindig is, ha nem a világ reklámzajában, nem az állandó ember-ember elleni küzdelemben és élet-halál harcban élnénk, sokkal jobban meg tudnánk érteni azt a nyelvet, amin keresztül a valóság, a bolygó próbálja felvenni velünk sokszor reménytelenül is a kommunikációt. Vissza kell térnünk a jelekhez, és a jelekből, ómenekből , szimbólumokból kell megérteni, megérezni intuitív módon az üzenetet. Így történt az is, hogy amint hazaértem elkezdtem átrendezni a szobámat. Mindenhol találtam egy-egy régi alumínium 10 fillérest, amin a békegalamb van és azt rögtön a szabadság jeleként értelmeztem. Azt gondoltam, hogy egy bizonyos ember, aki a barátom és "ellenségem" egyszerre, mivel olyan dimenziókban sétál, ahol ez is előfordul, itt járt a lakásban, de mint később kiderült, nem ő volt az elkövető. Találtam kvázi oltárokat, és általam a kaminak (ami japánul istenséget is jelent) szentelt macskaoltár régóta háborítatlan. Úgy gondolom a szobám belső és külső tér-erővonalai elég meghatározóak, főként a szobám ablaka és a pestújhelyi Keresztelő Szent János-templom mennyországot jelképező tornya és a Újpalota-Pestújhely Református Egyházközség templomtornya közötti képzeletbeli, egyenlő oldalú háromszög miatt. Így a feladat adott volt, a külső harmóniát belsővé tenni. Ez emberi síkon, a feladat a külső és dogmatikus tanítást élővé tenni, dinamikussá. A keret, a szabályrendszer adott. Így elsőként Hamvas Béla összes művei átcserélődtek a filozófia könyvek helyére, a főként pszichoanalízissel foglalkozó irodalom került át Hamvas-mester helyére, a vallástudományi szakkönyvek pedig oda ahol eddig a pszichoanalízis kapott helyet. tehát a legfontosabb könyvek közvetlen elérhető, karnyújtásnyi távolságra, hogy a költő szavaival visszaéljek. Előbukkant a rendezés során több olyan könyv is, amit sikerült megmentenem anno a fasiszta könyvégető barbarizmustól is. Így Turay Alfréd: Istent kereső filozófusok című munkája nem utolsósorban említve a Szegedi Hittudományi Akadémia volt vezetőjéről van szó, egykori egyetemi tanárunkról. Tény az, hogy az írás elektronikus formában letölthető az internetről, de más az amikor az ember egy könyvet megbecsül, afölött tulajdonjogot és szellemi birtokbavételt érez, sőt keserű emlékek formájában is emléknyomokat porol le, mikor tíz év múlva börtönviselt és kérges kezével lapozni kezdi az oldalakat. Olyan érzés ez, mint A remény rabjaiban vagy mint amikor a XII.kerület Óra útnál odajött hozzám egy kutyáját sétáltató fiatal hölgy, és én éppen összepakolgattam egy talán a lomtalanítás miatt kidobott több stócnyi, majdhogynem egy zsák könyvet, ő pedig talán arra lett figyelmes, vagy arra is, hogy különös érzés lett úrrá rajtam, amikor Pesti Laci bácsi kertészeti szakkönyve a kezem ügyébe akadt. Mindig az ügyekkel van a gond. Mindenesetre egy nagyon kötetlen beszélgetés zajlott le közöttünk, egymás számára szinte idegenekként és ilyen késő este is képesek voltunk arra, a lehetőségekhez képest szabadon megvitatni a világot, talán Hamvas Béla volt az, aki a bölcsek és költők műveit és magát a beszélgetést, vagy a leginkább orfeuszi és legszebb kommunikációt a madarak énekhez, hangulatához hasonlította, mint ideához. Mindaz ami a börtönben van, az mindennek maximálisan az ellenkezője. Amit a ragadozók szaporodásáról mondottam, azt továbbra is fenntartom.
Kapcsolódó oldalak:
Hamvas Béla: A madarak éneke (részlet A babérligetkönyvből)
A 100 Legjobb Film / 63. A remény rabjai YouTube user: Puzsér Róbert
Javíthatatlan az összetört magyar Gripen !!444.hu!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése