Ha már a Magyar Írószövetségnek már nem leszek tagja, de az olvasószövetségnek még talán igen. A Dokk.hu-t boldogítom versfaragó segédmunkáimmal és újabban megdöbbentően rossz verseket írtam, de a Nemzeti Írószövetség oldalán találtam még régen egy kihívást, hogy a "költő" fotózza le a könyvespolcát, remélem nem ismételt poszt lesz ebből és nem harmadszorra posztolom ugyanezt (akkor ez a korral jár már). Addig is míg jégzajlások vannak mindenfelé, jég alatt csörgedező patakok, ezüstátlók és alpokaljai tájékok suhannak elő memoriámból és borzastollú ifjú varjak napoznak reggelente a parkoló autók hajlított pléhgerincén segélykérőn károgva felém könyörtelen vagy kegyelmes megvilágosodást keresve, én is "írom énekem". Sokan nem kérdezték azóta mi volt a legkedvesebb fogvatartotti élményem, a legpozitivabb - én határozottan arra emlékszem vissza, hogy a Gyorskocsi utcában a börtönfolyóson "egyedül maradtam" Éva Rezesovával, az hogy kettőnk között miféle metakommunikáció zajlott le ma már nem publikus, de nyilván vannak lebilincselő pillanatok az életben. Azóta évek múltak el, a szabadulására terveztem, hogy meglepem saját magammal őt, vagy legalább úgy három évvel az "ezüstpillantás" után, de jó munkanélküliként elaludtam, amúgy a sajtó sem engedett volna a közelébe, akkora volt a felhajtás.
Miloslav Stingl: Indiánský běžec (Az indián futó) könyve pont nem látszik a fotón, erről is írtam már valahol, de saját magamat szeretem leginkább ismételni, hogy rendkívül bosszantott amikor tízenvalahány évesen ezt a könyvet kaptam ajándékba karácsonykor. Aztán a sors úgy alakult, hogy egy ideig futómesterem Csorba Simon László ultramaratonista futvafestő volt, aki épp legutóbbi (általam olvasott és nem kronológiai értelemben) cikk szerint Japánba készült, de elfutott ő már Moszkváig is. Nem akarom megbántani a mestert, de ő rám annak idején mindig azt benyomást tette, mintha mindig sietett szinte futott volna valahová és ez az interperszonális emberi kommunikációban egy nagyon jó és hasznos vészkijáratot jelentett neki, ha valaki túlzottan fárasztotta az agymenéseivel. Egyszer volt olyan tán évezredekkel ezelőtt még a magyarok bevonulása előtt a Kárpát-medencébe, hogy a Horánszky utcában álldogáltam, olyan minusz 5-6 fok lehetett, (még egy usankát is felhoztam a pincénkből, amin sajnos nem volt szovjet címer - de készültem a nagy hidegre - nyilván erősen megcsípte a dér) talán hajnalodott is és megjelent - megkérdezte számonkérően, hogy "- mi a francot csinálsz itt ilyen hidegben? ", azt válaszoltam neki, hogy "- arra várok, hogy a barátnőm józan esze megjöjjön", mire felnevetett és azt válaszolta: "- a te józan eszednek kéne már megjönnie".
Ha már a Magyar Írószövetségnek már nem leszek tagja, de az olvasószövetségnek még talán igen. A Dokk.hu-t boldogítom versfaragó segédmunkáimmal és újabban megdöbbentően rossz verseket írtam, de a Nemzeti Írószövetség oldalán találtam még régen egy kihívást, hogy a "költő" fotózza le a könyvespolcát, remélem nem ismételt poszt lesz ebből és nem harmadszorra posztolom ugyanezt (akkor ez a korral jár már). Addig is míg jégzajlások vannak mindenfelé, jég alatt csörgedező patakok, ezüstátlók és alpokaljai tájékok suhannak elő memoriámból és borzastollú ifjú varjak napoznak reggelente a parkoló autók hajlított pléhgerincén segélykérőn károgva felém könyörtelen vagy kegyelmes megvilágosodást keresve, én is "írom énekem". Sokan nem kérdezték azóta mi volt a legkedvesebb fogvatartotti élményem, a legpozitivabb - én határozottan arra emlékszem vissza, hogy a Gyorskocsi utcában a börtönfolyóson "egyedül maradtam" Éva Rezesovával, az hogy kettőnk között miféle metakommunikáció zajlott le ma már nem publikus, de nyilván vannak lebilincselő pillanatok az életben. Azóta évek múltak el, a szabadulására terveztem, hogy meglepem saját magammal őt, vagy legalább úgy három évvel az "ezüstpillantás" után, de jó munkanélküliként elaludtam, amúgy a sajtó sem engedett volna a közelébe, akkora volt a felhajtás.
VálaszTörlésMiloslav Stingl: Indiánský běžec (Az indián futó) könyve pont nem látszik a fotón, erről is írtam már valahol, de saját magamat szeretem leginkább ismételni, hogy rendkívül bosszantott amikor tízenvalahány évesen ezt a könyvet kaptam ajándékba karácsonykor. Aztán a sors úgy alakult, hogy egy ideig futómesterem Csorba Simon László ultramaratonista futvafestő volt, aki épp legutóbbi (általam olvasott és nem kronológiai értelemben) cikk szerint Japánba készült, de elfutott ő már Moszkváig is. Nem akarom megbántani a mestert, de ő rám annak idején mindig azt benyomást tette, mintha mindig sietett szinte futott volna valahová és ez az interperszonális emberi kommunikációban egy nagyon jó és hasznos vészkijáratot jelentett neki, ha valaki túlzottan fárasztotta az agymenéseivel. Egyszer volt olyan tán évezredekkel ezelőtt még a magyarok bevonulása előtt a Kárpát-medencébe, hogy a Horánszky utcában álldogáltam, olyan minusz 5-6 fok lehetett, (még egy usankát is felhoztam a pincénkből, amin sajnos nem volt szovjet címer - de készültem a nagy hidegre - nyilván erősen megcsípte a dér) talán hajnalodott is és megjelent - megkérdezte számonkérően, hogy "- mi a francot csinálsz itt ilyen hidegben? ", azt válaszoltam neki, hogy "- arra várok, hogy a barátnőm józan esze megjöjjön", mire felnevetett és azt válaszolta: "- a te józan eszednek kéne már megjönnie".
VálaszTörlés