Részletek a valláselmélet tételekből - Tapasztalat és Isten

Pléhkrisztus - XII.kerület Diana utca - Gyöngyvirág út  /fotó: turablog.zelena.hu

Paul Tillich (teológus):

Schleiermacher „feltétlen függésérzetként" határozta meg a vallást. Érzeten valami feltétlennek (abszolútnak) a közvetlen tudatosulását értette. Tillich a vallási tapasztalat körül zajló teológiai-filozófiai viták elemzéseiből megállapítja, hogy háromféle értelemben használjuk a vallási tapasztalat fogalmát:
- ontológiai
- tudományos
- misztikus

Ontológiai értelemben a valóság azonos a tapasztalattal (vagy a megtapasztalhatóval). E megfontolás tagadja az ontológiai szubjektum és objektum közötti szakadékot, feltételezve ugyanis ha ez a szakadék valóban létezne, akkor áthídalhatatlan és a tudás lehetőségére nem lehetne magyarázat. Ha azt a kérdést tesszük föl, hogy mit jelent a szent és nem azt, hogy „Létezik-e Isten ?” akkor máris a pragmatizmus és a fenomenológia szűk ösvényén járunk vallja Tillich.

Tudományos értelemben a vallási tapasztalat fogalma nem azt jelöli ami adott, hanem ezt az adottat a maga felismerhető szerkezeteiben. Magyarán a megtapasztalás és az elemzés folyamata soha nem ér véget. A teológia tárgya Tillich nézetei szerint nem a tudományos tapasztalat tárgykörébe tartozik, vagyis nem lehet távolságtartó megfigyeléssel vagy ilyen megfigyeléseken alapuló következtetéssel felfedezni.


Gáspár Csaba László (vallásfilozófus):

Úgy látja, a hívő és nem-hívő ugyanabban az empirikus világban él, mindazonáltal a hívő és a nem-hívő világa különbözik. Ugyanazt a világot különbözően, különbőzőnek észlelik, ez az észlelési különbözőség azonban nem automatikus, hanem a hit döntése nyomán lép fel. A vallási megállapítások, nem egy vallás előtti semleges, tudományos valóságértelmezés paradigmájához igazodnak, hanem maguk alkotnak egy átfogó valóságértelmezési rendszert. Annak meghatározása, hogy mi a valóságos és mi nem, nagyfokú változatosságot mutat, ezért nem lehet minden további nélkül fikciónak tekinteni a vallási kijelentések tárgyait.
A vallási kijelentések nem a tudományos-empirikus értelemben észlelt kauzális (ok-okozati) létezésen belüli (immanens) tartományra vonatkoznak, hanem a világra mint totalitásra.


Richard Swinburne (teista filozófus):

Elgondolása szerint a racionalitás egyik alapelve, a hiszékenység elve: „Mindaddig hinnünk kell, hogy a dolgok csakugyan olyanok, amilyennek mutatkoznak, amíg az adott esetben be nem bizonyosodik, hogy tévedtünk”.
Úgy gondolja éppúgy ésszerű dolog vallási érzetünkben is megbízni, amint meg kell bíznunk az öt érzékszervünkben. Egyeseknek nincsenek ilyen jellegű vallási tapasztalataik, ez azt jelenti, hogy ők érzéketlenek a vallási valóságra, miként bizonyos személyek színvaksága[1.] sem jelenti azt, hogy a színek tekintetében mi tévedtünk. Ha tehát valakinek az az érzete, hogy istenélményben van része, akkor helyes ha azt gondolja, hogy csakugyan ez a helyzet, hacsak bizonyítékát nem lehet adni annak, hogy téved.

Tanúságtétel elve:
Akik nem élnek át bizonyos dolgokat, azoknak el kell fogadniuk mások tanúságtételét. Ha nem hihetnénk mások tapasztalatainak, akkor történelmi, földrajzi és természettudományos ismereteink szinte a semmivel lennének egyenlőek - érvel Swinburne. Swinburne szerint tehát a vallási hagyományban leírt vallási tapasztalatokat inkább el kell fogadni valós tapasztalatnak, mintsem valótlannak. Állítása szerint Isten  magyarázat: a világmindenség, az ember, a történelem, a tudat és a moralitás magyarázata. Egy fizikai jelenséget is egy bizonyos elmélet feltevésével magyarázunk, ezért éppúgy magyarázhatjuk a világ egészét Isten létének feltevésével. Isten létezésének hipotézise tudományos magyarázat, éppen olyan tudományos magyarázat, mint amilyenekkel a kozmológiában, fizikában, kémiában dolgoznak, azonban Isten létének hipotézise végsőképpeni magyarázat, explanatio ultima, olyan magyarázat, amely nem szorul rá további magyarázatokra.
    Swinburne, az általa megvizsgált egyes hagyományos istenérvek kapcsán szintén megállapítja, hogy azok hozzájárulhatnak azon állítás valószínűségéhez, miszerint „Isten van”. A legdöntőbb érv szerinte tehát Isten létezése mellett maga az a tény, hogy a vallási tapasztalat létezik, ezért Isten léte valószínűbb mint nemléte. Swinburne a Thomas Bayes (1701-1762) angol matematikusról (és presbitériánus lelkész) elnevezett  Bayes-tételt használja fel, amely egy valószínűség elmélet, Swinburne eljárása leginkább Blaise Pascal nevezetes fogadás-érvéhez kapcsolódik.
   Mezei Balázs vallásfilozófus megfogalmazásában Swinburne a vallási tapasztalat kérdéskörében nem egyszerűen a teizmust képviseli, hanem az apologetikát. A mindennapos észlelést és a vallási tapasztalatot párhuzamba vonja. Amikor a tapasztalatot megnevezzük, akkor azonban egyúttal értelmezést is hajtunk végre. A félhomályos látás is csak halvány párhuzama annak, amit az ember a vallási tapasztalatban átél, a vallási tapasztalatok konkrétsága erősen különbözik a fizikai konkrétumok világától. A vallási tapasztalás a mindennapi észlelés kritikájaként és főként kontextuális felülbírálataként lép fel (megjegyzésem: és nem annak analógiájaként, hasonlataként, hasonlóságaként)


John Hick (vallásfilozófus és teológus):

John Hick (Jastrow) kacsa-nyúl váltóképéből indult ki, amely hol kacsa, hol pedig egy nyúl rajzának tűnik. Jóllehet a jelenség, amelyet szemlélünk nem változik, ami változik az a látásmódunk. Minden észlelés, vagy látás, vagy tapasztalat ilyen. Minden tapasztalatunk értelmezett tapasztalat állítja.


A z   i r r a c i o n á l i s   f e l f e d e z é s e

Az én és a világ radikális tudatosítására való törekvés a görög filozófiában és kultúrában bontakozott ki az i.e. 6.századtól. A vallásos gondolkodás is - mely az archaikus korban mindenütt jelen volt - mindenütt telítve volt az istenit körüllengő misztériummal, amely például a dionüsszoszi transzban, Pythia mámorában vagy éppen az álmokban nyilvánult és mutatkozott meg. Platón azonban arra törekedett, hogy a vallásos késztetéseket, a misztériumok valóságát az értelemnek rendelje alá. Ez a tendencia Vergote szerint (ti. a racionális megvilágítására való törekvés) tovább folytatódott a keresztény gondolkodásban és a nyugati filozófiában. Az újkortól kezdve egyes gondolkodók  pedig éppen az elfelejtett irracionális kezdetekhez kíséreltek meg visszatérni. (A filozófiában Hegel,  Arthur Schopenhauer és Friedrich Nietzsche, a pszichoanalitikusok közül C.G. Jung) Legújabban egész filozófiai-teológiai tradíció alakult ki, mely a vallás befogadó, érzelmi arculatára helyezte a hangsúlyt és az értelem meghatározó szerepét háttérbe szorította. Ennek az iránynak az elemei már Immanuel Kant bölcseletében fellelhetőek. Kant a vallást sajátosan etikai alapúnak tartja, amely egy eszkatológiai igazságosságra irányuló reménységben fejeződik ki.
    Friedrich Schleiermacher indította el a vallásos tapasztalat filozófiájának hagyományát. 1799-ben ezt írta a vallás lényegéről: „nem gondolkodás, nem is cselekedet, hanem látásmód és érzés” másutt:
„ A vallás: a végtelenség érzékelése és ízlelése, az abszolút függés érzése, a végtelenséggel való egységünk tudata...” Schleiermacher a vallást érzületre redukálta, de ezzel a redukcionizmussal ugyanakkor el is indított egy folyamatot, mivel nézeteivel a valláskutatás figyelmét egy sajátos területre irányította, a vallásra, amely már nem (megjegyzés: kizárólag) az objektív és egyetemes gondolkodás része, hanem eleven tapasztalat, emberi valóság. A kezdeti valláspszichológia túlzottan introspektív jellege az ateista kritika útját egyengette, mely időszak Feuerbachtól kezdődve egészen Sigmund Freudig tartott


V a l l á s i   t a p a s z t a l a t   a   f e n o m e n o l ó g i á b a n

A vallásfenomenológia gyakran látott az istenihez való viszonyban irracionalitást. Rudolf Otto a kanti filozófiából kiindulva állapítja meg, hogy a szent iránti érzék lehetőségi feltétele: az irracionalitás tapasztalatelőtti (apriori) kategóriája. Az ember érzelmeinek tapasztalat előtti formáival vesz tudomást a világról A szenttel kapcsolatos érzék velünk született, megvilágítja az észlelt világ isteni tulajdonságait és tartalmat ad az istenideának. Gondolkodók egész sora igyekezett leírni mélységeiben a numinózushoz való irracionális viszonyt (Émile Durkheim, Nathan Söderblom, Wilhelm Schmidt, Max Scheler, Mircea Eliade, Gerardus van der Leeuw). A vallásosság lényege nem a tökéletesedésre irányuló akaratra és nem a világ racionális értelmezésére vezethető vissza, hanem az irracionalitás apriori kategóriájára.


A  t a p a s z t a l a t   t e o l ó g i á j a

A vallásos szubjektivitás felfedezése a teológiában és azon belül a protestáns teológiára volt befolyásoló hatással. Mozgalmat indított el, amelyet a tapasztalat teológiájának nevezhetünk.
    Az ember Istennel időtlen bensőségességében találkozik, és éppen úgy, ahogyan egyes vallásfenomen-ológusok - Heiler, Leeuw, Mesching - a vallásos mítoszokban a kezdeti, őseredeti vallásos tudat megjelenését látják. Georg Wobbermin a vallási igazságokat, keresztény dogmákat a különböző lelkiállapotokkal kapcsolja össze, mintha ezek képeznék amazok valóságtartalmát. Isten atyai valósága, a Fiú, a Szentlélek, az abszolút úrral szembeni függőség-érzésünk kifejezései, továbbá kifejezései annak az érzésnek, hogy oltalom alatt állunk az isteni hatalom által irányított világban, végül pedig Istennel való egyesülésünk érzésének megnyilvánulásai. A vallás lényege az Isten iránt érzékeny ember első benyomásában, a közvetlen megértésben gyökeredzik. A vallásos meggyőződés másodlagos tényező. Ezt követi a fogalmi meghatározás szintje, mely (jelképekké) képekké és egyes fogalmakká ágazik szét. Wobbermin elképzelései William James vagy Starbuck valláslélektanának empirizmusára és pszichologizmusára is jellemzőek.


V a l l á s o s   é s   k e r e s z t é n y   t a p a s z t a l a t

Bizonyos teológusok különbséget tettek a jellegzetesen keresztény-vallásos tapasztalatok és a más típusú vallásos tapasztalatok között. Utóbbiak a vallásos élet kezdetét jelentik és fejlődésük, illetve a megtérés által elvezethetnek a keresztény hithez. A természetes vallásos tapasztalat nem kronológiai szempontból, hanem strukturálisan feltétlenül az első. A vallásos tapasztalat lesz az a hely, ahol a keresztény kinyilatkoztatás megtelepszik. (Romano Guardini e nézetnek a legjelentősebb képviselője)

II.

A   v a l l á s o s   t a p a s z t a l a t   l é n y e g e 
                              é s   s z e r k e z e t e   a   p r i m i t í v   v a l l á s o k n á l

A legszegényebb, szellemileg leginkább elmaradott népcsoportoknál (gyűjtögetők, pigmeusok) már megjelenik a monoteizmus kezdetleges formája. A szociokulturális evolúcióval párhuzamosan a vallásos beállítottság is komplexitást mutat (pl. deizmussá alakul át). A pásztornépek csillagászati szimbolikát alakítottak ki, Istenük távolibb, transzcendensebb, ugyanakkor kevésbé jelenlévő, kevésbé van eleven kapcsolatban az emberekkel. A földművelők a földhöz és a termékenységi erőkhöz fordultak. Különösképpen a mítoszt és a különféle misztérium-rítusokat ápolták, tisztelték az élet forrását, amelynek mindenre kiterjedő, immanens jelenlétében szavak és cselekedetek által kívántak részesedni. A világ megélésének és az integrációnak ez a módja jellemző arra, amit kozmo-vitális rendszernek nevezünk.

Götz (vallástörténész): „Minden vallásos tapasztalatnak a középpontja az élet misztériuma"


A   v a l l á s o s   t a p a s z t a l a t   m a

Girgensohn kísérleti eredményei alapján megállapítja, hogy a vallás, sem nem tudás, sem nem cselekvés, hanem érzés, az a mód, ahogyan az ember gondolati képzetek nélkül „magánál van”, „differenciálatlan, affektív állapotról van szó” állapítja meg s ehhez Goethe Faustját idézi:  „a név hang s füst csupán”. Alapjaiban tehát a schleiermacher-i koncepcióval ért egyet. Girgensohn valamint Michotte és Prümm (két másik Oswald Külpe tanítvány) kísérleti módszerekkel kimutatták: az individuum pszichológiai középpontja nem esik sem a gondolkodás, sem a szabad akarat területére, hanem oda amit ő érzésnek nevez. Az érzés lelkiállapot (élmény), amennyiben a tárgyat belsőleg magáévá teszi (internalizálja - interiorizálja), ugyanakkor azonban viszonyulás/reláció is. mivel eleven kapcsolatban áll tárgyával. A vallásos tapasztalatot Girgensohn egyszerűen állapotként értelmezi.
    Az alapvető, tiszta vallásos élménynek Girgensohn két oldalát különbözteti meg:
1) A lelki oldalt
Mindig előtérbe kerül az élmények értelmezésének általános problémája, oka az, hogy az élmény egyéni, ugyanakkor mások tapasztalata noha különböző, mégis támogat minket abban, hogy saját tapasztalatunkat értelmezni és kifejezni tudjuk. Fromm itt a „negatív pszichológia módszerét ajánlja”, melnyek lényege, hogy az alapvető élményeket akkor tudjuk könnyebben szavakba foglalni, ha arról beszélünk mi nem az élmény.

A vallási élmény lelki oldalának szempontjából nem elhanyagolható:
a) A környezetünktől (megjegyzés: közvetlen környezetünktől, közeli hozzátartozóktól, családtagoktól, barátoktól) kapott  behatások (kérdés: ad-e valamilyen istenképet?).
b) Saját személyiségünk (megjegyzés: típusa, hogy az interperszonális kapcsolatokban az érzelmi vagy az értelmi képesség a dominánsabb)

2) A személyes, élő, én-jellegűt
Az érzelem racionalizáló, reflektáló, szintetizáló, következtető oldala jelen van, de előfordulhat, hogy mély tapasztalatoknál pillanatokra mindezen funkciók háttérbe szorulnak. Sigmund Freud szerint a vallásos tapasztalat infantilis állapot, a gyerekes én kiforratlan, tárgyat és ént meg nem különböztető állapotát tükrözi.


M i l y e n   o k o k   m a g y a r á z z á k   é s   k i k n é l   l é p   f e l   e l s ő s o r b a n ?

C.G.Jung szerint a vallásos tapasztalat olykor előfeltétele a gyógyulásnak (Allport, Görres, Maslow), a vallásosság azonban nem véd meg a lelki betegségektől, amely olykor a vallásosságon keresztül juthat kifejezésre (paranoia, szorongások)
    A vallásos tapasztalat bizonyos érettséget kíván, amennyiben a vallást lélektanilag elsősorban állásfoglalásnak tekintjük. Vallásos tapasztalat, vallási élmény azonban a felnőttkornál korábban is manifesztálódhat, Piaget (ejtsd: Piazsé) kutatásai alapján kijelenthejük, hogy a vallásos élmény és tapasztalat már 11-14 éves kortól is megjelenhet.
    A vallásos tapasztalat nem jelenti azonban azt sem, hogy aki átéli az azonnal vallásossá lesz, hanem a vallásos élmények között is fokozatbéli különbségek vannak:
1) Kezdetleges foka az általában
                                                   /egzisztenciálisnak
                                                 /transzcendentálisnak
                                               /vagy - Vergote után - vallásos előtapasztalatnak
nevezetett élmény, amely tulajdonképpen egész létünket érinti. Ennek a jelenségnek a figyelembevétele alapján Fromm is a vallásosságot az általános és normális emberi élmények közé sorolja.

2) A vallásos tapasztalat felső foka az extázis
A külső világgal a kapcsolat minimálisra csökken [2.] de a személyiség belső tulajdonságai (értelem-érzelem-akarat) méginkább ráirányulnak a mindent átfogó Valóságra.

                                                                              *       

    Gordon Allport tanulmánya a vallási motivációkat próbálja megvilágítani és az indítékok különféle forrásait sorolja fel:
1) A hatalom élménye ► ami az isteni mindenhatóság képzetét kelti
2) A szerető odafordulás iránti szükséglet ► ami a szerető Isten fogalmát hozza létre
3) A béke utáni vágy ► ami egy vigasztaló Isten képzetét hívja elő

4) A gondviselő irányítására hagyatkozás igényét ► ami a Szentlélekben való hitben fejeződik ki  

A tapasztalat problematikája nem pusztán a vallásos motivációkban keresendő. A vallásos észlelés megelőzi az emberi kívánságok (elvárások) által motivált vallásos élményeket.

V e r g o t e   f e l i s m e r é s e i   é s  m e g á l l a p í t á s a i

- Sokan szemebállítják a tapasztalatot és a hitet és ezzel a véleményüket juttatják kifezésre miszerint a valódi istenkapcsolat, a hitbéli kapcsolat máshol gyökerezik az emberben, mint az affektivitás.

- Már nem Isten az aki rejtőzködik, hanem a világ az amely magába zárul. Az életet, az emberi törkevéseket átható, felülmúló és azoknak iránytszabó valóság megtapasztalása alapvető érzésnek bizonyul. Vergote ezt valláselőttes tapasztalatnak nevezi, tulajdonképpen nem Isten jelenléteként érzékeli az ember. Vergote úgy gondolja a távolságot a valláselőttes tapasztalat és az istentapasztalat között a hitnek kell áthidalnia.
    A természet demitologizálását állapítja meg a társadalom fejlettebb rétegeiben. A természettel kapcsolatos vallásos érzékelés vizsgálati eredménye statisztikailag alászálló görbét mutat: parasztok, munkások, alkalmazottak, üzletemberek, szabad foglalkozásúak. „Isten a temészet teremtője?” kérdéssel kapcsolatban magas válaszhányadot kaptunk, az „istenfélelem” kérdésre még magasabbakat eredményeztek. Isten hatalmának alkotásaiban megnyilvánuló érzékelését vallásos borzongás kíséri. A vallásos tapasztalatnak a típusát, a természethez fűződő spontán viszony jellemzi azoknál a néprétegeknél, ahol kevésbé fedezhető fel az intellektuális és technikai kultúra befolyása és ugyanakkor a szociális szempontból alacsonyabb szinten élő népességnél - a függőségi helyzet is olyan, amely a maga részéről félelmet kelt.


──────────────
[1.] Richard Swinburne érvelése problematikussá leginkább akkor válna,  ha a világon azok az emberek kerülnének többségbe, akik ateisták vagy egyáltalán nem volt részük semmilyen vallásos tapasztalatban és istenélményben. Egyébként abban értékítéletet tartani, hogy azok akik nem érzékelik a transzcendenst vagy nincs vallási tapasztalatuk, hasonlóak a színtévesztőkhöz, színvakokhoz - nos valójában nem tudhatjuk ki az aki helyesen érzékel, hiszen magát a piros színt is két ember különbözőnek láthatja, vagy a kéket nehezebben különbözteti meg a zöldtől bizonyos árnyalataitól. Magyarán a nyelvünk és a látásunk is konszenzuális = értem e műszó alatt, hogy konszenzuson alapuló és tanított.

[2.] A szamádhi, megvilágosodás, metanoia, pálfordulás - megjegyzés:  A yógában a külvilággal kapcsolatos érzetek visszavonását a Patanjali-nak tulajdonított tan-összefoglalás/yóga-szútra, az Astánga-(8 lépcsőfokú)yógarendszer is tanítja, pratyahárá-nak nevezik ezt a tudattechnikát és az érzetek visszavonását a külvilágról a teknősbéka páncéljába való visszahúzódásával szemléltetik. Vagyis ebben az esetben tudatos extázis-technikáról is szó van.



Kapcsolódó oldalak: 
►Részletek a valláselmélet tételekből - Vallás és ideológia  tartarossz.BLoG
► A harcos útja - a yóga (3.rész) tartarossz.BLoG