Gondolatnapló - Népszerűtlen teológia

Indián sámán peyote mámorban

Az emberi életünk az örökkévalóság arányaiból tekintve, bizonyára csak egy rövid álom, amit Isten másnapra elfelejt, ha tud felejteni. Isten mint fény talán szétszórta magát a világban, és ez volt a teremtés vagy valójában a manicheus világképek alapja, amiről Hamvas azt írja valahol és valahogy, hogy az önmegtagadás és a teremtés egy. Vagyis ahhoz hogy létrehozz, előbb minden egyes pontot ami vagy fel kell áldoznod. Ez az áldozat a kereszténységben az amikor kenyeret kéne dobnunk a kő helyett, a mi mindennapos bukásunk ez a kenyér kő viszony. Nehezen tudnám elképzelni Jézust, hogy egy farizeust mae gerivel intézzen el. A legnehezebb sorsfeladat, ami el van rejtve az evangéliumban szerintem, az pont ez. Vállalni a hátrányt, vállalni az ostorcsapást és az igazságtalanságot és nem hadakozni tovább a sorssal, vagy azokkal a sorserőkkel akik közönséges emberek formájában jönnek ugyan, de valójában szakrális feladattal, mivel az én világom nem ebből a világból való világ. A kereszténységben sokunk számára ez a neuralgikus pont, ez a fajta feladás. Egy aluljárói prédikáció után a Blahán a neokeresztényeket leköcsögözi egy lumpen. Kérdés beszélni kell-e a kereszténységről és prédikálni, vagy valóban érteni és elmondani az értelmét. A mai aluljáró prédikációk általában megtérés központúak. Taszít, mert nem látható a formája, hogy egy kapun áthaladtál volna, ahol nincs kapu, ott nincs meg a belépésnek egy nagyon mély titka, amit alkalmaznak a modern rózsakeresztesek is, hogy a templomba belépést két eleven őr vigyázza. Nekem erről a Máriaremete jut eszembe, ahol a templomhoz vezető út őreit Mihály és Raffael arkangyal szobra vigyázza. Igazából ez funkcióját veszítette, mert nincs a bent és a kint között semmiféle feszültség. A szentély bárki számára megközelíthető, semmiféle tisztulási rítust nem kell végrehajtani és elmarad a legfontosabb, a mély önmagunkba nézés, hogy méltóak vagyunk-e belépni oda. Fel sem merül a kétség halvány szikrája sem, hogy nem vagyunk méltóak. Így a szent hely igazából Magyarországon és Európában is nagyon lealacsonyodott hozzánk. Buddha tanítása komplex volt, kevesek számára szólt a tan és kétségei voltak, értik-e majd. Nyugat azonban tett egy gesztust, egészen alacsony szintre vitte le a tanítást, aminek szellemi ereje már nem egész embereket ment meg valamiféle káhozattól, hanem csak pár mondatot tisztít meg belőlünk, pár léleksejtet, vagy megfékezi a bűnözőt, aki emiatt két perccel később követi el a bűncselekményt. Nietzsche úgy tud megbocsátani Istennek, hogy az nem létezik, később bevallja, hogy mindez nem komoly gondolat, hanem Stendhalt szerette volna meghaladni, mert elirigyelte tőle a legjobb ateista maximát. Az Észak-amerikai indiánok számára Isten vagy Manitu, ha van egyáltalán általános istenképük, igazából nincs ilyen, de valójában szintén már számukra Isten nem létezik, csak egy valamikor létezett és maradtak bizonyos tárgyak amiben (békepipa talán?) ez az erő, (polinéziai mana fogalom) megmaradt. Ez, ha belegondulunk egy lefokozott manicheus vagy neoplatonikus szemléletmódot takar. Így valójában nem tagadom, hogy hozzám ez a felfogás közel áll, és persze racionális magyarázata az lehet, hogy - Feuerbach a vallás mint különös ész, de nem nélkülözheti a természetes észt és logikát - (gondolata nyomán is) - az élő és a nem élő anyag közötti különbség tudása vetítődött ki talán egyfajta pszeudo-vallási formában. Azt is megfigyelték, hogy az indiánok nem tudnak még most sem a 21.században a modern világhoz asszimilálódni, ennek oka az, hogy a gondolat és hiedelemvilágukban feltételezhetően olyan messzire esnek az európai kultúrkörtől, hogy az valamiképpen áhidalhatatlan és a valóságnak egy olyan szegmensét képviselik, amit mi nem tudunk felfogni.

Összefoglaló - Reflexióim az útról és a tévútról

Hogy miben  volt hasznos ottlétem az Andrássy út 45. előtt? Leginkább abban, hogy beszélgettem egy hajléktalannal a korosztályomból. Őszintén nem érdekelt Gaudi-Nagy Tamás beszéde sem. Viszont a hajléktalan előtt, aki megjárta már a hadak útját, megemelem a virtuális kalapomat. Állami gondozásban, később fiatalkorúként a felnőtt bűnözők közé rakták, helyhiány miatt. Elképesztő sorstragédia. Börtön és börtön, ahogyan az állam viszonyult hozzá, pedig ha látszatra tanulatlan is volt, magam is meglepődtem mennyire logikusan  fogalmaz, azon is, hogy mennyire rafinált módon okos. Ő azok közé tartozhatott, akik az állam által rámért sorscsapásokat keményen és szívósan viselte és rendkívüli intelligenciája tartotta életben, akkor is amikor lopni indult, kényszerből. Biztosak vagyunk benne, mi akik még nem tapasztaltuk a pokol mélyebb bugyrait, hogy ezeknek az embereknek kallódnia kell ? Hiszen bárhol megállta a helyét, börtönben és a kinti fagyokban is. Sokszor már azért követett el valami jelentéktelen "bűncselekményt", hogy a tél elől a börtönbe kerüljön. Az állam a hajléktalanokkal, a munkanélküliséggel, az emberi képességek ki nem aknázásával nagyon súlyos, és visszafordíthatatlan társadalmi szakadékokat hoz létre és súlyos entrópiát okoz hazánknak. Kezet fogtam vele, és mondtam neki, hogy remélhetőleg nem a börtönben találkozunk, ha a sors is úgy akarja. Mindezt megelőzte egy másik beszélgetés, ahol elég ingerült állapotban kértem számon egy ott tartózkodó antiszemitától az egész tüntetés és tiltakozás jellegét. Mivel azt minősíthetetlennek találtam. Egy ideig normális mederben folyt a vitánk, aztán amikor meglátott egy kiszivárgott liberálist, felcsillant a szeme, és rohant zsidózni, útközben még megjegyezte felém, hogy ez politika és nem értek hozzá. Én meg úgy gondolom, hogy nem egy jó tendencia, ha valakinek ez a drogja és az sem, ha már nem tudunk túllépni a lehúzó erőkön sem, sőt generáljuk magunkban a gyűlöletet. Ennek egyetlen következménye az lesz, hogy erőszakos cselekményekbe fog torkollani ez a fajta politika, amihez szerencsére nem értek. Nem akarom makulátlannak látni a másik oldalt sem, hiszen 2006 őszén rendkívüli állapotok uralkodtak, és elszabadult a pokol. Én naivul úgy gondoltam, és éreztem, hogy a politikai káosz kellős közepén megjelenik majd valami felfelé húzó erő. Ez a szakrális erő megjelent, hiszen korábban írtam már, hogy 2006 október 23. előtt megvilágosodáson mentem keresztül, aminek következtében egy 5mm átmérőjű üvegcse a bal szememből saját magától kilökődött (előtte 5 szemorvost kerestem fel, akik nem tudtak mit kezdeni a gyulladással és idegen testet sem találtak a szememben). Miután ez megtörtént, hálát adtam Buddhának és balról megkerülve egy fát leültem a tövébe és onnan néztem egy tábortüzet. A lényeg, hogy az októberi események során, a hajnali kiszorításkor már letisztult a kép: Gyurcsány Ferenc képtelen volt tárgyalni a Kossuth téri tüntetőkkel, hogy azok a téren maradhassanak. Elmaradt a példamutatás, Gyurcsánynak megvolt a sors adta lehetősége, hogy engedékenységével nagy formátumú politikus lehessen, de az októberi erőszaktevéssel végleg elbukott. Nem Öszöd miatt, hanem ami utána történt. Amiért természetemből fakadóan soha nem tudtam és nem is lehetett a nácizmussal kiegyezni, az pedig pontosan ez volt, hogy nagyon is az erőszak kultúrájára építették föl az egész propagandát. A szoborrongálókat ért házkutatásról készült rendőrségi film, amit a Szent Korona Rádió is közzétett, láthatóvá vált egy belső világ, amiben egy radikális jobboldali politikus is tulajdonképpeni vezető is létezik. Ez metafizikai értelemben csak azt tükrözte, hogy háborúban él, sérelmek között és az erőszak bűvöletében. Természetesen ebben van egyfajta földhöz ragadottság, egy olyan, amely egyáltalán nem nemesít. Egy nemzetnek pedig, ha egy meghatározó politikai erőnek ilyen jelképei vannak, tudnia a kell, hogy a nyers erőszak és egy eltorzított történelem és ideológiai szemlélet sohasem lehet igazi fegyver a kezében, és az csak csúfos bukáshoz vezet., mert önmagát számolja fel az aki gyűlölködik.

Labirintus - Hamvas szerint az irreális absztrakciók közötti bolyongás.

Utalva az éberségre. Az Arany Rózsakereszt filozófiájában az aranyfonál, Ariadné fonala

az amely segít kivezetni a dialektikus világ labirintusából.

Elgondolásom szerint a Thézeusz mítoszban, a 14 feláldozandó ifjú és leány az asztrológiai jegyeket képviselik

                                             (fotó forrása: Hellorheaven.blogter.hu)                  

Abban, hogy én speciel inkább a nagy indiai szentek élete és gondolatai felé orientálódtam,  sokkal nagyobb erő rejlik. Én az elveszített szakralitás, az aranykor nyomába eredtem. Az ember primordiális állapota felé. Amikor átéltem a megvilágosodást, olyan mértékű szeretet erő lobogott bennem, hogy felemésztett minden félelmet és amikor visszajöttem az emberek közé, azok ettől az erőtől tíz méter távolságban is visszahőköltek. Hálát adtam a sorsnak, hogy ezt az erőt egy ideig megtapasztalhattam, nem a hatalom miatt, hanem hogy létezik, és hogy beléphettem oda, ideiglenesen abba a tudatállapotba, ahol nincs mitől félni, mert innentől bizonyossá vált bennem az is, hogy ez a jó út. Még akkor is, ha sokszor letértem róla, mert bármennyire is dologtalannak látszom, küzdök és harcolok én is, de ez egy belső harc, és hatalmas energiákat kell mozgósítanom, hogy éljek. Egyébként a náci propaganda spirituális szempontból felismerendő, hogy lehúzó, sötét, któnikus erő. Ha lehet azt mondani, igazán társadalmi tünetek ezek. Talán jellegzetesen magyarországi és európai szimptómák. Nincs példakép, lámpással sem találni ideát és/vagy olyan történelmi példaképek kerülnek felszínre, mint Horthy Miklós, akik megosztják az itt élő embereket.  Igazán nincs olyan vallási kultúra sem, ami egy kicsit a nem-ártás elve felé terelné a gondolkodást. Az amit kereszténységnek neveznek pedig, igazán nincs ráhatással a jelenkorra, bár kétségtelenül állandó jelenléttel bír és hozzájárult kulturális értelemben az ember társadalmi és egyedfejlődéséhez. Igazából mindig visszatérek oda, hogy a mitikus erejű költemények, a mítoszok, a mitikus erejű szentek, hősök, a művészetek szakrális megjelenési formái jelentik a XXI.századi ember számára a primordiális (őseredeti) állapottal való összeköttetést, de csak mint utalnak rá.