Gondolatnapló - Népszerűtlen teológia

Indián sámán peyote mámorban

Az emberi életünk az örökkévalóság arányaiból tekintve, bizonyára csak egy rövid álom, amit Isten másnapra elfelejt, ha tud felejteni. Isten mint fény talán szétszórta magát a világban, és ez volt a teremtés vagy valójában a manicheus világképek alapja, amiről Hamvas azt írja valahol és valahogy, hogy az önmegtagadás és a teremtés egy. Vagyis ahhoz hogy létrehozz, előbb minden egyes pontot ami vagy fel kell áldoznod. Ez az áldozat a kereszténységben az amikor kenyeret kéne dobnunk a kő helyett, a mi mindennapos bukásunk ez a kenyér kő viszony. Nehezen tudnám elképzelni Jézust, hogy egy farizeust mae gerivel intézzen el. A legnehezebb sorsfeladat, ami el van rejtve az evangéliumban szerintem, az pont ez. Vállalni a hátrányt, vállalni az ostorcsapást és az igazságtalanságot és nem hadakozni tovább a sorssal, vagy azokkal a sorserőkkel akik közönséges emberek formájában jönnek ugyan, de valójában szakrális feladattal, mivel az én világom nem ebből a világból való világ. A kereszténységben sokunk számára ez a neuralgikus pont, ez a fajta feladás. Egy aluljárói prédikáció után a Blahán a neokeresztényeket leköcsögözi egy lumpen. Kérdés beszélni kell-e a kereszténységről és prédikálni, vagy valóban érteni és elmondani az értelmét. A mai aluljáró prédikációk általában megtérés központúak. Taszít, mert nem látható a formája, hogy egy kapun áthaladtál volna, ahol nincs kapu, ott nincs meg a belépésnek egy nagyon mély titka, amit alkalmaznak a modern rózsakeresztesek is, hogy a templomba belépést két eleven őr vigyázza. Nekem erről a Máriaremete jut eszembe, ahol a templomhoz vezető út őreit Mihály és Raffael arkangyal szobra vigyázza. Igazából ez funkcióját veszítette, mert nincs a bent és a kint között semmiféle feszültség. A szentély bárki számára megközelíthető, semmiféle tisztulási rítust nem kell végrehajtani és elmarad a legfontosabb, a mély önmagunkba nézés, hogy méltóak vagyunk-e belépni oda. Fel sem merül a kétség halvány szikrája sem, hogy nem vagyunk méltóak. Így a szent hely igazából Magyarországon és Európában is nagyon lealacsonyodott hozzánk. Buddha tanítása komplex volt, kevesek számára szólt a tan és kétségei voltak, értik-e majd. Nyugat azonban tett egy gesztust, egészen alacsony szintre vitte le a tanítást, aminek szellemi ereje már nem egész embereket ment meg valamiféle káhozattól, hanem csak pár mondatot tisztít meg belőlünk, pár léleksejtet, vagy megfékezi a bűnözőt, aki emiatt két perccel később követi el a bűncselekményt. Nietzsche úgy tud megbocsátani Istennek, hogy az nem létezik, később bevallja, hogy mindez nem komoly gondolat, hanem Stendhalt szerette volna meghaladni, mert elirigyelte tőle a legjobb ateista maximát. Az Észak-amerikai indiánok számára Isten vagy Manitu, ha van egyáltalán általános istenképük, igazából nincs ilyen, de valójában szintén már számukra Isten nem létezik, csak egy valamikor létezett és maradtak bizonyos tárgyak amiben (békepipa talán?) ez az erő, (polinéziai mana fogalom) megmaradt. Ez, ha belegondulunk egy lefokozott manicheus vagy neoplatonikus szemléletmódot takar. Így valójában nem tagadom, hogy hozzám ez a felfogás közel áll, és persze racionális magyarázata az lehet, hogy - Feuerbach a vallás mint különös ész, de nem nélkülözheti a természetes észt és logikát - (gondolata nyomán is) - az élő és a nem élő anyag közötti különbség tudása vetítődött ki talán egyfajta pszeudo-vallási formában. Azt is megfigyelték, hogy az indiánok nem tudnak még most sem a 21.században a modern világhoz asszimilálódni, ennek oka az, hogy a gondolat és hiedelemvilágukban feltételezhetően olyan messzire esnek az európai kultúrkörtől, hogy az valamiképpen áhidalhatatlan és a valóságnak egy olyan szegmensét képviselik, amit mi nem tudunk felfogni.

A felejtés és a memória óceán - Túlpart teóriák

Szent Kristóf szobra (forrás:www.budapest-foto.hu)

Borús reggel van. Még a lakótelepi emberek is visszahúzódtak a betonkéreg alá. A konténerek kiláncolva, és jönnek a kukások, várjuk a tavaszt. Pár hajléktalan Prométheusz tudatosabb a többieknél és tudja mikor van nyitva errefelé a konténer. A háttérben az Európai Unió himnusza. A szokás egy időben biztos megtartó erejű volt az emberiség számára. Reggeli este, vacsora délben, ha akad kuka. A hagyományőrzőknek is vannak szokásai, sőt csak azokból állnak, nekem nincsenek szokásaim, ezért nem tudok leszokni semmiről sem, a kiszámíthatatlansághoz pedig ez is hozzátartozik. Rendszertelenül élek egy olyan helyen, ahol látszólag minden van. A káosz egyébként hozzásegít ahhoz, hogy ne találjak vissza egyetlen kezdeti ponthoz sem, amíg levetem űrruhámat. Sokszor érzékelem valójában azt, hogy nincs semmi, csak egy álomszerű és megfoghatatlanul tovaúszó valósághalmaz, aminek részeként napról napra elgyengülök, nem találva kiutat a labirintusból. A felmerülő vallási és világnézeti magyarázatok nem adnak választ semmire, a hit pedig csak kérdőjelekből áll. Az erőforrások lemerülőben, a beletörődés pedig uralkodóban. Nem köt le egyetlen könyv sem, az unalom pedig megemészt, igazából az unalom az a pont, amikor az ember még a reményt is elveszíti. Egy ideig "le föl ugrándozok" a rám szabott ketrecemben, aztán elfáradok. Igazából a teória, a kiszabaduláshoz már létezik, és a fantázia szintjén valóban megvalósítható az élőlényeknek nem ártó táplálkozás, a gyümölcsevés, de mivel következetesen ezt sem valósítom meg ezért továbbra is a cukor és az elhízás marad a végső vár, az öregek végső vára. Az öregedés folyamatát is nagyszerűen tanulmányozhatom magamon, az ősz halánték, a táska a szem alatt, majd a 43-44 éves kor körül képződő toka, bár a sorrend más. Tény az, hogy mind a rendszert tekintve, mind önmagamat sajnos az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, vagy valójában tényleg vissza lehetne lépni egyes múltban megélt valóságokba, de kizárólag hallucinogének segítségével utazva. Az ember a buddhizmus tanítása szerint nem állandó, hanem folyamat ok-okozat. Hozzám a hindu felfogás áll közelebb, márpedig az, hogy létezik egy örök centrum az emberben, ami kívül esik a látszat világán és ezt valahogy fel lehet ismerni. Mindenesetre a világban való létezésemet ez a nem létező centrum határozta meg. Osho paradoxon közeli megállapítása, hogy ami elmúlhat, az nem is volt valóságos. Mindenesetre a fiatalság és az öregség határpontján számomra egyértelmű, hogy az egyik jellemző a mozgás. A mozgásban pedig a lehetőségek felkutatásáért való mozgás búvik meg és nem valami rendszeresen irányított tevékenység, mint pl. a sport. Ez a mozgás teleológiája. A másik tényező a memória, ez már nem annyira profán, hiszen ha ez tökéletesen egzisztálna az emberben, akkor egy fajta relatív halhatatlanságot már átélhetnénk. A hallucinogének nélkül a mai ember számára ez a "sport" szinte reménytelen, velük pedig elég veszélyes kirándulás. Úgy gondolom, hogy a tudatunkból csak az múlik el, amit elfelejtünk és visszaidézhetetlenül törlődik és az életünk során ez a nagyon nagy mennyiségű információ elveszik, és rá kell döbbennünk, hogy a jelenen kívül szinte semmink sincs[1.]. A memória pedig lehetne akár az ősanyag is, bár inkább jelképesen behelyettesíthetőleg vagy annak valamiféle párhuzama, de inkább csak ez is a képesség része. Az emberben mindenesetre ez az emlékező rész meglehetősen korlátozva van. Ahogy haladunk a civilizációs fejlődésben egyre inkább nélkülözzük, papírcetlik, internetes fórumok, egy csomó a szalvétán, és bejegyzések helyettesítik. A végén pedig a valóság akár úgy is megváltozhatna, hogy észre sem vesszük. Olyan szinten, hogy egyes elemek eltűnhetnek a környezetünkből anélkül, hogy bennünk benyomást keltenének. Ha intelligens besurranó tolvaj lennék, azon gondolkodnék, hogy mit vihetnék el úgy, hogy a tulajdonosa nem is emlékezne rá, a valóság pedig folyamatosan meglop minket, legalább is az emlékezetünket bizonyára. A túlpart teóriák közül rám leginkább a Szent Kristóf legenda hatott, ebben a történetben még a pogányság és kereszténység metszéspontjában ez az iniciatikus (beavató) jellegű történet állt, de mint Jankovics Marcell írja sajnos csak 1968-ig, a II. vatikáni zsinatig.

─────────────
[1] Hölderlin amikor megőrült, még arra sem emlékezett, hogy a saját költeményeit ő írta volna.