PANNON FRONT - Alain de Benoist: Kereszténység és civilizáció

Gustave Moreau: Európa elrablása (1869)

 AZ  EVANGELIZÁCIÓS  FOLYAMAT során  a Vatikánnak szembe kell néznie azzal  a problémával, hogy megállapítsa a viszonyt európai talapzata és a világ más részeinek helyzete között. Jelenleg  a  katolikus egyháznak mintegy 800 millió híve van, ami a Föld lakosságának 17,6 %-a (5.1 milliárd lakos). Sehol sem kitűnő a helyzete. A keresztények száma minden nyugati országban  - ide értve az Egyesült Államokat is (melyek egyébként  történelmük során  sosem tartottak állandó kapcsolatot  a  Vatikánnal)  - stagnál vagy csökken. A Közel-Keleten, ahol a Szent Szék a múltban  a gyakran laikus  nacionalista arabok kártyáit ját- szotta  a  vallási prularizmus lehetőségének reményében, a  keresztény közösségeknek most  az  iszlám fundamentalizmus áradatával kell szembenézniük; Libanonban egyébként balsikerrel végződött  a  Római Egyház játéka. Fekete-Afrikában  a katolikus népek  nem ismerik ki magukat  püspökségeik között (kivétel Mali, Zaire  és Guinea). A latin-amerikai kontinensen, ahol  az  egyház  arra vállalkozott, hogy összetörje a fellendülő felszabadulási teológiákat (melyek maguktól is válságba kerültek a kubai modell bukása és a ge- rillák eltűnése miatt), most kereszténydemokrata jellegű kormányokat támogat, mint például Violetta Cha- mmorroé Nicaraguában, vagy Bernardo Leightoné  Chilében. A térségben hagyományosan jól képviselt katolicizmusnak egyébként most  az  evangélikus szekták világiasító befolyásával kell szembenéznie. Ez- zel szemben jobb a helyzet Kelet-Ázsiában és az indiai szubkontinensen. Mindezzel párhuzamosan a ka- tolicizmus gravitációs központja egyre beljebb tolódik a Harmadik világban: a keresztények száma jelenleg csak Dél-Amerikában (ahol jelenleg a világ katolikusainak fele él), továbbá néhány ázsiai és afrikai ország- ban növekedik.
    Vajon  II. János-Pál, a közvetítő pápa, aki  kelet-nyugat, újabban  észak-dél  között  is közvetít, jó helyen székel a keresztény gravitációs centrumhoz képest? Egyesek „európacentrizmussal” vádolják és felteszik a kérdést, hogy Európa és a kereszténység összefüggéseinek ily mértékű hangsúlyozásával nem diszkva- lifikálja-e magát a Vatikán  Afrika, Ázsia, és Latin-Amerika kereszténnyé kulturálása feladatához? Figyelem- mel  a  nyugat történelméhez fűződő  kedvezményezett kapcsolatokra, valóban képes-e  a  Római Egyház katolikus, vagyis  egyetemes hivatását teljesíteni? Amikor  a  pápa Compostelleben  az  alábbiakat mondja: „Hozzád kiáltok öreg Európa, egy szeretetteli kiáltással: találd  meg  újra magad, fedezd fel  tenmagad. Fe- dezd fel eredeteidet. Éleszd újra gyökereidet!  -  felhívása nem örökségként, partikuláris örökségként emle- geti-e a hitet? Nem áll-e fenn annak veszélye, hogy  e  hitnek planetáris méretű elterjesztése összekevere- dik egyetlen nyugati modell egyetemesítésével? Más szavakkal: ha  az  európai civilizáció csak keresztény lehet, lehet-e más  a kereszténység, mint európai? Itt egy igen régi problémáról van szó, mely az „új evan- gelizálás” szövetében új időszerűséget nyer, mivel legalábbis Európa esetében a terv azon nyugszik, hogy a kultúra elválaszthatatlan  a vallástól. Egy kultúra egyedisége  és  a  hit egyetemessége közötti ellentmon- dás feloldása legalábbis aprólékos magyarázatra szorulna. Rémi Brágue, a Commnunio igazgatója szán- ta el magát mostanában e feladat megoldására. Tanulmánya, melynek jelentőségét még nem teljesen mér- ték fel, alkalmas arra, hogy pontosan bemutassa, mit kell „keresztény Európa” alatt érteni a Római Egyház látószögében.
    Jean de Fabrégues, aki  ugyanezen probléma megoldásának  nekifohászkodott, több  mint  negyed év- százada kimondta, hogy  a nyugati civilizáció az  „első egyetemesíthető civilizációvá“  vált azáltal, hogy ke- resztény lett: mivel forrását egy másikból merítette, ezáltal  arra kényszeredett, hogy saját egyedülisége fö- lé emelkedjen; ami viszont  arra vezette, hogy  általános mintát képezzen; így  nyerne  magyarázatot  az  a tény, hogy  „a kereszténység által hozott értékek nemcsak átalakítottak  egy civilizációt, hanem  referencia- rendszert teremtettek minden civilizáció számára”. Erre azt  az ellenvetést tehetnénk, hogy a nyugati civili- záció elsősorban  a gazdaság materiális síkján, a fogyasztás  és  a  technika területein emelkedett egyete- messé: eszközöket, eljárásokat, nem pedig célokat egyetemesített; márpedig Etienne Gilson szerint egy társadalom célja egyben annak oka is. Rémi Brague ugyanazt a gondolatmenetet bonyolultabb módon kö- veti. A hangsúlyt a  „rómaiságra” helyezi, ebben látja  „a legjobb paradigmát Európának önmagához viszo- nyítására”  egyidejűleg ez egy harmadik fogalom, mely lehetővé teszi  a bibliai és a görög-pogány apportok közti antagonizmus feloldását. A  „rómaiságnak”  az lenne a különleges sajátossága, hogy egyidejűleg kul- turális  és  spirituális másodlagosságot gerjesszen:  „Rómainak lenni annyit jelent, hogy felettünk utánozni való klasszicizmus, míg alattunk legyőzni való barbarizmus van”. Ezzel  Brague azt  akarja mondani, hogy Európa  bibliai vallás adaptálásából születvén, saját földrajzi kerületén kívül jelent meg, történetesen  a Kö- zel-Keleten  és  ezáltal másodlagos helyzetben találta magát, úgy  a világhoz, mint saját magához képest. Forrása idegen  és mégis  az a forrása. És ez a  - még nem látott -  helyzet, mely lehetővé teszi  „egyete- mes” hivatását. „Európa  -  írja Rémi Brague  -  a többi kulturális világtól  a  sajátjához való sajátságos vi- szonyban különbözik: annak eltulajdonításában, amit idegennek fog fel”. Az  európai kultúrát  mindig is  „az elidegenedés nosztalgikus érzése  és egy forráshoz viszonyított alacsonyabbrendűség fémjelezte”. Ez az identitás, melyet mindig is  csak  a  másodlagosság horizontja alatt lehet értelmezni, ez  a magával hozott identitás megtalálható  az abszolúthoz való viszonyában is:  „A kulturális másodlagosságnak  az abszolút- hoz való viszonyítása ez maga  a kereszténység, mely végeredményben tudja magáról, hogy másodlagos az ószövetséghez képest. Az abszolútba való kapaszkodás ad különös súlyt  az említett másodlagosság- nak. E kapaszkodás egyben megtiltja minden  magát kereszténynek valló kultúra, mint például  az európai kultúra számára, hogy önnönmagát tekintse saját forrásának”. Látjuk a szándék messze szalad. Kiindulva a „rómaiság” eléggé szubjektív  és támadható megközelítéséből, melyet ráadásul megfosztott keresztény- ség előtti múltjától, felveti Európa esetére  az identitás újrafogalmazását, méghozzá  a koncepcióval ellen- tétes módon. Európának  - mondja Rémi Brague -  csupán   „excentrikus identitása van”,  „az a sajátos létezési formája, hogy  saját magába  immigrált”. Mivel  saját létét  csak  létén kívüli forrásban  találja meg, mivel nem tudja magát megtalálni, csak abban ami nem sajátja, mert saját specifikus személyiségét csak magának a sajátosságnak tagadásával tudja felépíteni, Európa meg fogja ugyan tartani a más befogadásá- nak képességét, de nem saját világi tudatának biztonságával, nem olyan identittástudattal, hogy mások ho- zama gazdagítja saját problémamentes tudatát, hanem ellenkezőleg, valami alkati hiányosság, nem teljes- ség tudatának bizonytalanságával. Mindent egybevetve, az  ő különlegessége az lenne, hogy nincs semmi különlegessége, és az, hogy sose  kísérelje  meg  az  egyetemest saját magából kiindulva elérni. Ebben a vízióban Európáé lenne az első, minden saját tartalomtól megfosztott kultúra. „Európa tartalma éppen az - írja Rémi Brágue -, hogy ő  a tartalmazó. Az európai  üres keretként bírja indetitását, melyet feladata betöl-tenie”. Itt  nagyon  kapóra jön  az  „üres”  szó. Az ajánlott sémában éppen  ez  az  egyetemesség feltétele. Azért, mert  Európa tulajdonképpen semmi, és az lenne természetes küldetése, hogy  minden  legyen. Ez nem más, mint öngyarmatosítás, a sajátnak megragadása mely saját éppen mások gyarmatosítását tör- vényesítené. A saját magától való megfosztás felhatalmazná a személytelenítés exportjára, melynek saját magát alávetette. E ponttól kezdve a fentebb említett ellentmondás magától elesik. Ha eme ideált a bolygó szintjén akarnánk elterjeszteni, hogyan lehetne Európát azzal gyanúsítani, hogy saját modelljét erőlteti, mi- kor ez a modell csupán egy forma, egy tartalmazó, mely képes magába szívni és visszaadni bármilyen tar- talmat? Itt puszító logika közepén vagyunk: Európának annál  is inkább jogában áll magát másokra erőltet- nie, mivel pusztán az ürességet ajánlja! Rémi Brague is kiszabja rá a gátlás nélküli terjeszkedés feladatát: „Európa számára  veszélyes lenne megszüntetni  az  ahhoz  való utasítást, amihez  képest  idegennek és alacsonyabbrendűnek tudja magát  (sic) azért, hogy saját magát hirdesse, hogy saját maga különlegessé- gét adja példaként. Súlyos hiba lenne, ha Európa a saját maga által hordott egyetemességet helyi különle-gességnek tekintené, mely csak őrá vonatkozik, és melyet nem kell más kultúrákra kiterjeszteni”. Továbbá: „Olyan Európa, mely azt kezdené hinni, hogy amit hordoz, az csupán saját magára érvényes, olyan Euró- pa, mely saját magára való visszahajlásban keresné identitását, nem érdemelné meg, hogy jövője legyen”.
    Hasonló volt már Jean de Fabrégues következtetése is, aki nem habozott azt leírni, hogy „a civilizáci- ók nem írnak elő feltételeket a kereszténységnek, míg a kereszténység előírja feltételeit”, és hogy „a kereszténységgel kezdődően  a  vallás nem hoz létre közvetlenül teljesen meghatározott civilizációkat”. „A civilizáció, illletve  a civilizációk viszonyának problémája  a kereszténységhez az alábbiak szerint lenne: tudnunk kell  meghatározni, hogy  egy  nép, vagy csoport  -  melynek közös sorsát általában civilizációként jelöljük  - erkölcsei, szokásai  és művei asszimilálhatók-e  a  történelem és földrajz által nyugati civilizáció- ként  meghatározott  képződmény  egyetemesíthető  része  által, tehát  összekapcsolható-e azzal”. Rémi Brague felveszi a gondolatot, de új, még radikálisabb legitimációval, a kultúrával, a kulturális identitással is társítva. „A kultúra  - írja Brague - Európa részére nem lehet olyasmi, amivel rendelkezik, s ami identitását képezi. Ellenkezőleg, az elsajátítás erőlködésének horizontja lesz. Az erőlködés a karakter és a tárgy közti eltérés  miatt lesz szükségszerű. Az európai csak  az előző és  az idegen eltérése által  jut el a sajátjához. Az európai kultúra szigorúan véve sosem lehet »az anyám«, mivel  ő maga nem egyéb, mint a végtelensé- gig megteendő út az idegen forrás elérése céljából”. És mivel ez  a képződmény, mely Európa, az lett min- taként megadva, logikus, hogy a világ összes többi kultúrájának úgy kell újrafogalmaznia magát, hogy meg- tagadja saját lényegét, azért, hogy „másodlagosságba” helyzekedjen. „Nem abban áll-e Európa küldetése - kérdi  Mgr. Lustiger -, hogy megmentse az emberiség számára az igazi egyetemességet?”
    A kérdés tartalmazza a választ. A  „Nyugat küldetése”  abban áll, hogy már gyökérrel rendelkező kultú- rák kioltásán munkálkodjék. Az üresség általános elterjesztésén.
    Ezek után jobban megértjük, hogy  II. János-Pál  beszédeiben miért nem emlegeti soha Európa keresz-ténység előtti gyökereit. Mert e gyökerek, történetesen néhány évezrednyi antik kultúrák és civilizációk, meg- akadályozhatnák abban, hogy Európát  a  keresztény vallással azonosítsák, hogy  a  keresztény vallás- nak tulajdonítsák az európai  „szív” monopóliumát... „ó kereszténység, Európában egyedül te nem vagy antik!”  írta Apollinaire. Ezek szerint  az  antik világ az, amit, ha nem is kell teljesen eltüntetni az emberek emlékezetéből, legalább olyan  jelentéktelen előtörténet félébe kell visszavetni, melyben sosem lehet többé kimutatni az alapító mítoszt. Ilyen  a  véleménye  Mgr Lustigernek, aki felidézvén  Európa első civilizációit, azt állítja, hogy  azok feladhatnak még  régészeti leleteket  és  forrástanulmányokat, de  „tárgyuk nem lehet már jelen”: „Az európai történelem nagy fordulópontja  e civilizációk pusztulása volt. Mint  a  történelem tár- gyai, meghaltak és  csak  a belőlük született népekben integrálódva maradtak fenn. Az antik görögök és ró- maiak  nem léteznek többé. Az európai ember számára  az  antik világ már nem része  az  élő generációk folytonosságának, de feliratkozott eredetének részeként”. A Nagy Pán tehát mindörökre meghalt... akkor is ha tovább kell gyilkolni őt. „A Biblia találkozása a hellenizmussal  - folytatja Lustiger - nem csupán kulturáló- dás volt. Harc volt, és az is marad. Szellemi harc a pogányság ellen, ami minden ember az ő hús-vér szü- letésében és egyben  az  evangelizálás örökös célja.” Tehát: „evangelizálni” azt  jelenti, hogy egy állandóan újjászülető veszélyt összekapcsolni abban a pillanatban is, amikor azt állítjuk, hogy az végleg eltűnt...Itt egy szerzőségi konfliktussal, alapítási harccal állunk szemben.
                                                                                                                                                 Alain de Benoist
                                                                                                                                                (ford.:Bérczy M.) 


                                                                                               PANNON FRONT 1995. 1.ÉVFOLYAM 2.SZÁM



Kapcsolódó oldalak:
Hans Schelkshorn  A kereszténység instrumentalizálása ellen  Mérleg Online
PANNON FRONT
PANNON FRONT - Bognár József: Tejero tévedése  tartarossz.blog

Európa két pillére │Hetek közéleti hetilap