Gondolatnapló - Léthiány

 A modern párkapcsolati konfliktusok lényege:

Rombold le mások gondosan felépített Maslow-piramisát

(William Blake)

Csak egy hét telt el a bírósági meghurcoltatásom óta. A börtönnel való fenyegetettség mellett jelenleg súlyos támadás érte a magányszférát is, az okozott károk eltakarítása után természetesen minden egyes károkozón személyesen fogok bosszútállni. A részvétlenség és a közöny meg a nihilizmus és a démoni megszállottság, meg az elmebaj édestestvérek. Ha ezek egy családon belül felszaporodnak, "szaporodik a sötét anyag " mint a rosszindulat, akkor par excellence, az államnak azon törekvései ellentétesek a józan ésszel, hogy a lakmusz papírt akarják a karanténba zárni. Az én egyik alapvető tanításom az, hogy móresre tanítok, tehát morálra. Évekkel ezelőtt eldöntöttem, hogy bármiféle párkapcsolati konfilktus is adódik az életben, semmiképpen nem hagyom azt, hogy a másik emberrel kivert kutyaként bánjanak. Sajnos erre az országra nem csak a rosszszomszédi viszonyok, a hitvány és csandála anyagi javakra való fals büszkeség, vagy ezzel analóg a mások lenézése és kigúnyolása a fő jellemző, hanem az a fajta párkapcsolati részvétlenség is, ami már a 70-es évek végétől elkezdődött és a modern kapitalista világ eljövetelével valóságos krízist zúdított Magyarországra. Ebben a ránk zúdított rendszerváltó pokolban megszokhattuk, a hivatal fontosabb mint az ember, a katonai eszköz fontosabb mint az ember, a pénz fontosabb mint az ember, a felső kaszt fontosabb az alsónál, és a hatóságoknak többletjogai vannak az emberrel szemben. Amikor én emberségről beszélek, akkor azt hirdetem, mint Szent Ágoston is hirdette, hogy a rossz léthiány. Amikor a léthiány egy párkapcsolatban mutatkozik meg, akkor annak deklarált és korlátolt vagy deklaráltan korlátolt elemei azok, amelyek oppozicióban vannak a LÉT teljességével. Ezért a mai világban csak egyedüli tettek hajthatóak végre. Ahol ketten állnak, abból az egyik besúgó. Ahol az egyik élő a másik holt anyag. Egyik fel vétetik a másik lerombotlatik. Bennünket Isten tehet élővé, ahogyan a bankrobbantót is Isten küldte el, hogy legyen tevékeny ebben a sötét, elmaradott és egyre elembertelenedő világban. Ha nem Isten küldte volna, akkor börtönben lenne. Nyilvánvalóan az én küldetésem is hasonló, mint a bankrobbantóé, aminek látható formái mások, mert itt egy megoldatlan párkapcsolati konfliktusban jelenik meg a sors, és bizonyítja be az élet ennek a szegmensének minden szereplője is, hogy hitványsága nem ismer mértéket. Én bármiféle normát, jogot felülírhatok, bár soha nem abszolutizálom a tetteimet, de nyilván mivel ebben a szférában gyakorlatom van, így ezeket a tetteket nem lehet bíróságokkal, meg hatóságokkal annulálni. A sorsfeladatom eléggé kiterjesztett, a világban meglévő szenvedés különböző formáinak felismerése, és kíméletlen önfeláldozó harc bármilyen tendenciával szemben, amelyik hazugságokkal hitegetetten, társadalmi támogatottsággal és üresfejűséggel és részvétlenséggel bármiféle emancipációt vagy többletjogokat követel és ezáltal szenvedést okoz. Ha csak azért teszek egyetlen egy lépést, hogy a mai napja a fenevadnak kellemetlen legyen, mert azért börtön jár, nem érdekel, az sem, hogy a világ ítélete hogyan alakul, hiszen az orránál nem lát tovább az, aki a külső formák kaotikus valósága alatt nem látja meg azt, amivel szemben nem kell semmiféle kompromisszumot kötnie. Az én törvényeim a ragaszkodót védik. A részvétlenség az ellenérdekelt akaratban nyilvánul meg. Az akaratot kell megtörni, mivel az az oka a részvétlenségnek. Egy párkapcsolatban a ragaszkodó van abban a dependencia helyzetben, hogy a függéséről nem tud lemondani. A függő számára a függés tárgya, nem tárgy, nem élőlény, nem ember, hanem a sorsnak egy arculata. Aki a szakrális kötelékek gordiuszi csomóját törvénnyel, rendőrséggel, joggal el akarja metszeni, az részvétlen és családtagjai is azok, tehát méltóak a megvetésre. Aki az őt számonkérőnek nem felel, akinek a kérdése olyan kvázi mint a lelkiismeret szava, az az üresfejű is méltó a szenvedésre, hiszen nem hallja meg a kérdést sem. Akit a részvétlenség és az üres akarat irányít, ha élt is valaha az halott. A részvétlenek, a lelkileg kegyetlenek mind halottak. Ezért mondta a sámán, "mit keresek a halottak országában?". Mit keres az élő a holtak között? Az ember naptermészete szerint mindent szeretne, hasonló Nietzsche felismerése is, hogy a sors minden egyes pillanatát nem-csakhogy elfogadja, hanem szereti is és magáének tudja. A háborúban ilyen sors igenlés azonban nem létezik. A szakadás és az életvezetési stressz pont abban van, hogyha nem úgy teszünk, hogy minden egyes életpillanatot egyformának és szerethetőnek találunk, akkor kilépünk az egység védelméből és elkezdődik a háború.

Magányszféra - Axis mundi

kép forrása: fractal enlightenment

A tegnapi nap minden tekintetben áttörést hozott és megerősítette korábbi  - nevezzük Solaris-hipotézisemet.. Kifejtettem már, hogy a világban létező szellem valamiért nem válaszol konkrétan a kérdéseinkre, nem lehet vele interjút készíteni, mert ez a lehetőség valamiért nem létezik a számunkra.
A kirándulásból hazatérve tettem fel éjszaka a kérdést a 6-os villamoson, non verbálisan  a velem szemben ülő  fiatal néger hölgynek - a non verbális kérdés az egyik lottószámra vonatkozott és nem kifejezetten a konkrét személynek kizárólag, hanem a világmindenségnek vagy a kollektív tudattalannak. Amikor leszálltam, a Rákóczi térnél, kisebb szorongást éreztem átfutni az idegpályákon, pedig a tér rendezett volt és nyugalmat sugárzott. Elindultam a Manna felé, azonban nem tudtam vásárolni, mert éppen felmosták, és kint lazítottak,  cigiztek az alkalmazottak. Nem volt időm megvárni, amíg a víz elpárolog , így a Gutenberg téri éjjel-nappalit céloztam meg. Miután ott a kalóriát magamhoz vettem az aznapi fejfájás és vércukorszint normalizáló túléléshez, a Bródy Sándor utcában arra lettem figyelmes, hogy kigyulladt egy földszinti lakás és kiabálás hallatszik. Nem volt nálam a mobilom, pedig egész évben nálam szokott lenni, ezért rohangáltam mint az őrült, felcsengettem a szomszéd ház kaputelefonját is, aztán a szemközti járdán szerencsére jött valaki aki értesítette a tűzoltókat. A Bródy Sándor 38.szám gyulladt ki. Mi futott át az agyamon amikor a lottón kihúzták a 38-as számot és én biztos voltam benne, hogy nyerni fog, az, hogy a négerek egy része bizonyára komoly spirituális és mágikus tudást képes közvetíteni. Az egész kollektív tudattalan mágikus ereje ebben koncentrálódott. Ugyanaz történt, mint amikor a barátnőmet kerestem és egy transz állapotban lévő nő segített egy lakcímmel, amit persze nem tudtam leellenőrizni, mert már akkor hidegek voltak és a zaklatók bizony nem szeretik a hideget, mert valódi idegi megpróbáltatás is egy eleve megbolydult idegrendszernek és kihívás várni a zaklatásunk tárgyára, az  imádott nőre, több órát a fagyban és reménykedni abban, hogy ma lesz az a nap amikor rendeződik minden. Persze a reményt is el kell majd hagyni, amikor kiszabadulunk majd minden kötöttségünkből, mert a remény egy átmeneti időszak, egy kis önbecsapás, pihenőhely  vagy alaptábor a hegycsúcs alatt. Az ember képes a fagyás állapotától hihetetlenül agresszívvé válni, és bűnözővé is, holott csak a hideg miatt van az egész lelki felfordulás, ha ma kiolvasztanának élve egy hibernálódott Mammutot a jégkockából, az első dolga nem a hála lenne, hanem a rombolás. Sajnos komoly nézetletérések is akadtak, pedig ilyen szintű szinkronicitás, mint ez a lottószám körüli misztérium is megint csak megerősítettek abban, hogy létezik ellenkező időirányú kapcsolatunk a jövővel is, és tudunk kommunikálni a kollektív tudattalannal is. Az én álláspontom az volt, hogy a tisztelet az egy alapállapot, P. szerint kispolgári csökevény. Eljutottunk megint oda, hogy nihilistának kell tartanom az álláspontját. A kritika, mint a tiszteleté is, nem azért kompetens, mert a meglévőt aláássa, hanem azért, mert a csökevényben meglátja a rendíthetetlen alapot, az egykorit vagy a jövőbelit. Ezért fontos szerintem tisztelni, hogy létezik a tisztelet. Nem akarok senkit megbántani, ha a válságfilozófiában önigazolást keres valaki, hogy azért én lenézném. Amikor én egy kapcsolaton "belül" tombolni kezdek, akkor annak láthatóan súlyos okai vannak. Ha kifinomult meglátásaimmal részvétlenséget érzek, ha azt látom, hogy a másik iránti közöny hamis másik oldalán emancipált egoizmusba  burkolt rabszolgalázadás van, akkor be kell látnom azt, hogy minden érték a mai világban relativizálódott és az emberekkel a nagy liberalizmusban, azt gondoltatják velük, hogy nincsenek alapvető értékek és kizárólag az önigazolás, az én jól érzem magam és több nem számít. Ami ezt a sötét fátyolfalat,  - ami eltakarja a józan ítélőképességet is -, megbonthatóvá teszi, az nem a szeretet. Az első lépés mindig a helyreállításban az, hogy tiszta vizet kell önteni a pohárba és ez nem csak helyzetértékelés, hanem hűségeskű  a világ királya előtt, aki az igazságosság (csakravartin). Valódi szeretetet igazságosság nélkül nem lehet gyakorolni, de az igazságosság jól megvan a szeret nélkül is. Én egyébként azzal is tisztában vagyok, hogy kevés embert tudok elviselni a maximális szinten, a P.-t egyébként elviselném, és tisztelem is, még akkor is, ha én sok tekintetben bűnösként vagyok vele szemben hivatalosan elkönyvelve. Amit nehezen viselek az az a fajta szándékos közöny, amikor segítségnyújtás helyett az ember legrosszabb tudatállapotának a semmibe vételével kezdődik. Mi ez? Például az, hogy valaki a rossz sorsa miatt engem vádol, és ezt összeköti azzal, hogy nem vállal felelősséget a másik sorsáért. Az egyetlen jó cselekedet lehetősége az életben, ha felelősséget vállalunk a másik ember vagy élőlény jobb sorsáért, vagyis a részünkről kegyelemben részesítjük, tudva a bűneit is, de ember és élőlény azonosságtudatunk erősebb a gyűlöletünknél. Az irgalmatlan szamaritániusok a legnagyobb bűnt követik el, nem segítenek ahol segíteni kéne, nem látogatják meg a börtönben a foglyot, nem gyakorolnak kegyet, és nem figyelik a sors kerekét, hogy hol lehet körültekintően javítani és beavatkozni a legkisebbtől a legnagyobbig. Az én fanatizmusom és súlyos bűneim ezért egy kontroll alatt vannak. Ítélet alá helyezem azokat, akik képtelenek meglátni azt, hogy a börtönben a foglyot, aki a magárahagyatottság poklában szenved és elveszítette a világteremtő jóságába vetett hitét és úgy érzi, hogy mindent a ragadozók uralnak, a foglyot látogatni kell. Nem a halál okozza a reménytelenséget, hanem az, hogy embertársaink közül sokan képtelenek a szenvedőkön segíteni, hogy becsukják előttük a kapukat, hogy nem ismerik el egyenlőségüket velük. Amiért P-t tisztelem az pontosan, hogy a wei wu wei-t felhozta, valójában a be nem avatkozás filozófiája, a TAO. Nem összeszennyezni szándékunkkal a teret, és akarattal az időt, és karrierrel a létet, hanem hagyni mindent hogy a maga útján haladjon a pusztulás felé, mert ez a természetes változás amúgy is elkerülhetetlen. Amiben különbözünk, az az hogy az én életemben jobban dominál a Bhagavad-Gítá. A Gítá pontosan nem a tétlenséget tanítja, hanem az összekülönbözést, elveti a nem-cselekvést, mert az ember karmájától függetlenül nem cselekedhet, és ha úgy gondolja, hogy követi Ardzsunát az úton, akkor harcolnia kell. Látszólag ez könyörtelenség, de ez a radzsasz elv szerintem nem könyörtelenség, hanem szenvedélyes kiállás önmagunk és a legfőbb életelveinkért, szimbólum persze mint minden, mert minden lehet szimbólum. Nem valóság, hanem idea, nem görög mitológia, hanem a sodrásban a harc eszközzé válik a megszabaduláshoz. Nem azért harcolunk, mert hiszünk abban, hogy megvalósul általa valamiféle jobb a világban (a győzelem sem cél), az erők ősidők óta tartó hatalmas egyensúlya nem fog felbomlani a mi porszem kedvünkért sem.