Gondolatnapló - Léthiány

 A modern párkapcsolati konfliktusok lényege:

Rombold le mások gondosan felépített Maslow-piramisát

(William Blake)

Csak egy hét telt el a bírósági meghurcoltatásom óta. A börtönnel való fenyegetettség mellett jelenleg súlyos támadás érte a magányszférát is, az okozott károk eltakarítása után természetesen minden egyes károkozón személyesen fogok bosszútállni. A részvétlenség és a közöny meg a nihilizmus és a démoni megszállottság, meg az elmebaj édestestvérek. Ha ezek egy családon belül felszaporodnak, "szaporodik a sötét anyag " mint a rosszindulat, akkor par excellence, az államnak azon törekvései ellentétesek a józan ésszel, hogy a lakmusz papírt akarják a karanténba zárni. Az én egyik alapvető tanításom az, hogy móresre tanítok, tehát morálra. Évekkel ezelőtt eldöntöttem, hogy bármiféle párkapcsolati konfilktus is adódik az életben, semmiképpen nem hagyom azt, hogy a másik emberrel kivert kutyaként bánjanak. Sajnos erre az országra nem csak a rosszszomszédi viszonyok, a hitvány és csandála anyagi javakra való fals büszkeség, vagy ezzel analóg a mások lenézése és kigúnyolása a fő jellemző, hanem az a fajta párkapcsolati részvétlenség is, ami már a 70-es évek végétől elkezdődött és a modern kapitalista világ eljövetelével valóságos krízist zúdított Magyarországra. Ebben a ránk zúdított rendszerváltó pokolban megszokhattuk, a hivatal fontosabb mint az ember, a katonai eszköz fontosabb mint az ember, a pénz fontosabb mint az ember, a felső kaszt fontosabb az alsónál, és a hatóságoknak többletjogai vannak az emberrel szemben. Amikor én emberségről beszélek, akkor azt hirdetem, mint Szent Ágoston is hirdette, hogy a rossz léthiány. Amikor a léthiány egy párkapcsolatban mutatkozik meg, akkor annak deklarált és korlátolt vagy deklaráltan korlátolt elemei azok, amelyek oppozicióban vannak a LÉT teljességével. Ezért a mai világban csak egyedüli tettek hajthatóak végre. Ahol ketten állnak, abból az egyik besúgó. Ahol az egyik élő a másik holt anyag. Egyik fel vétetik a másik lerombotlatik. Bennünket Isten tehet élővé, ahogyan a bankrobbantót is Isten küldte el, hogy legyen tevékeny ebben a sötét, elmaradott és egyre elembertelenedő világban. Ha nem Isten küldte volna, akkor börtönben lenne. Nyilvánvalóan az én küldetésem is hasonló, mint a bankrobbantóé, aminek látható formái mások, mert itt egy megoldatlan párkapcsolati konfliktusban jelenik meg a sors, és bizonyítja be az élet ennek a szegmensének minden szereplője is, hogy hitványsága nem ismer mértéket. Én bármiféle normát, jogot felülírhatok, bár soha nem abszolutizálom a tetteimet, de nyilván mivel ebben a szférában gyakorlatom van, így ezeket a tetteket nem lehet bíróságokkal, meg hatóságokkal annulálni. A sorsfeladatom eléggé kiterjesztett, a világban meglévő szenvedés különböző formáinak felismerése, és kíméletlen önfeláldozó harc bármilyen tendenciával szemben, amelyik hazugságokkal hitegetetten, társadalmi támogatottsággal és üresfejűséggel és részvétlenséggel bármiféle emancipációt vagy többletjogokat követel és ezáltal szenvedést okoz. Ha csak azért teszek egyetlen egy lépést, hogy a mai napja a fenevadnak kellemetlen legyen, mert azért börtön jár, nem érdekel, az sem, hogy a világ ítélete hogyan alakul, hiszen az orránál nem lát tovább az, aki a külső formák kaotikus valósága alatt nem látja meg azt, amivel szemben nem kell semmiféle kompromisszumot kötnie. Az én törvényeim a ragaszkodót védik. A részvétlenség az ellenérdekelt akaratban nyilvánul meg. Az akaratot kell megtörni, mivel az az oka a részvétlenségnek. Egy párkapcsolatban a ragaszkodó van abban a dependencia helyzetben, hogy a függéséről nem tud lemondani. A függő számára a függés tárgya, nem tárgy, nem élőlény, nem ember, hanem a sorsnak egy arculata. Aki a szakrális kötelékek gordiuszi csomóját törvénnyel, rendőrséggel, joggal el akarja metszeni, az részvétlen és családtagjai is azok, tehát méltóak a megvetésre. Aki az őt számonkérőnek nem felel, akinek a kérdése olyan kvázi mint a lelkiismeret szava, az az üresfejű is méltó a szenvedésre, hiszen nem hallja meg a kérdést sem. Akit a részvétlenség és az üres akarat irányít, ha élt is valaha az halott. A részvétlenek, a lelkileg kegyetlenek mind halottak. Ezért mondta a sámán, "mit keresek a halottak országában?". Mit keres az élő a holtak között? Az ember naptermészete szerint mindent szeretne, hasonló Nietzsche felismerése is, hogy a sors minden egyes pillanatát nem-csakhogy elfogadja, hanem szereti is és magáének tudja. A háborúban ilyen sors igenlés azonban nem létezik. A szakadás és az életvezetési stressz pont abban van, hogyha nem úgy teszünk, hogy minden egyes életpillanatot egyformának és szerethetőnek találunk, akkor kilépünk az egység védelméből és elkezdődik a háború.

Magányszféra - Maslow-piramis

Egy kicsit mostanában enyhén szólva is szétforgácsolódott a tudati állapotom. Igazából az embernek ilyenkor szüksége lenne a célokra, legalább az egyik mankójára. Tegyük fel azt, hogy a célom, mondjuk a 42 km-es maratoni táv lekocogása, a táv teljesítése, most eltekintve az idő eredményektől, ez megkövetel némi energiabefektetést valljuk be. Azért problémás egy ilyen cél kitűzése is, mert önmagában véve értelmetlenségnek, hiábavalóságnak tűnik. Az el nem végzett egyetem után, mind magánéleti kudarcok, majd a három hónap börtön előzetes után következett, egy lassú de egyre inkább érzékelhető demotiváció is. Sors értelemben ezt annak idején úgy magyarázta a sámán, hogy meg vagyok támadva több irányból. Ez nem is jelentene különösebb problémát, hiszen nap mint nap szembesülök azzal a nagyszerű ténnyel, hogy nem értek semmihez, nincs kedvem semmihez és nem feltétlenül arról van szó, hogy ne látnék kiutat ebből a helyzetből. Ehelyett a magánéletnek egy olyan megoldását választottam, ami tudatosan el fog vezetni egy végső konfliktusig. A büntetőjogi következmények az én szempontomból irrelevánsak. Nem egy rendszer által rám erőltetett világnézetnek a rabjaként tengődök. Tudom azt, hogy a bennem élő ösztönlény, teljes mértékben ragadozó mentalitású, nem ismer kegyelmet ha a saját territóriumát bárki is fenyegetné. Pontosan azért van ez így, mert az embert ismervén és lehetőségeit, nem adhatok felmentést senkinek sem aki a magánéletembe be szeretne avatkozni. Másrészt az én esetemben a felforgató kivülről érkezik, számos más lehetősége lett volna arra, hogy elkerülje ezt a végső és elkeseredett küzdelmet. Itt most jelen pillanatban arról van szó, ami a Maslow-piramisból kiolvasható, hogy melyek azok az alap szükségletek, amelyek a további motivációkhoz kihagyhatatlan lépcsőfokok. Fogalmazhatnék úgy is, hogy elszomorító az, ahogyan egy párkapcsolatban miként képes valaki demotiválni szándékosan a társát. Nem vagyok az illúziók rabja, de a regresszív szakaszok egy kapcsolatban azért alakulnak ki, mert nincs meg a megfelelő kölcsönhatás. A Maslow-piramis az én esetemben le van építve, a fiziológiai szükségletek is egyébként egymást generálják, ha valaki éhes, vagy szomjas nem feltétlenül lép föl a harmadik lépcsőfokra, ami a szexus. Az előnye mindennek az, hogy a civilizáció mögött, képes legyek arra, hogy embertársaimat zömében egymással harcoló ösztönlényeknek lássam. Ez a folyamatos territórium harc bizonyára csökken az öregedéssel. Ez a szaporodás oldala, ahol szembesülnie kell sokaknak és nekem is azzal a ténnyel, hogy "családot végképp másoknak remélek". Így tehát számos politikai küzdelem is értelmetlen számomra, hiszen itt az idősebb generáció, mint "gazdatest" "dolgozzon az Etus" (József Attila) megszűnik számomra, akkor hamar a piramis legalján találhatom magamat. Nem is akarok tenni ez ellen semmit sem, nem érzem magam motiválva arra, hogy a számos rossz tapasztalat után egy teljességgel diszharmónikus rabszolgatartó társadalomban esetleg munkát vállaljak. Az igazság az, hogy nagyon kevés embert tudnék kritika és megrendülés nélkül elfogadni, mert ezek a munkahelyi közösségek nem a szabadságról szólnak és a valódi közösségben, tekintsük archaikusabban a kérdést, az ember szabadnak érzi magát. Ezt a fajta szabadságot kizárólag akkor tapasztaltam meg, amikor egy időben kortárs költők és írók voltak a legfőbb társaságom, és gondolkodó vagy őrült emberek. Igazából ittlétemet nem tartom haszontalannak, a gondolkodás hozzásegített ahhoz, hogy abból ne hasznot húzzak, hanem egyfajta kifejező művészetté fejlődjön. Mindenfajta hétköznapi pragmatikusság messziről elkerül. Valóban ez a fajta semmittevés szüli a filozófiát és azt is, hogy a mentalitásom teljességgel antikapitalistává tudott fejlődni és ez nagyszerű. Minden lépésem a rendszer tagadása és ez büszkeséggel tölt el. Zsenialitásom abban van, hogy egyszerre létezek, egy belső szellemi harc kellős közepében, miközben a külvilág látszólagos békéje zajlik és a sorserők az én esetemben a lelkiséggel közvetlen kapcsolatban vannak.  Az ember felismeri, hogy van egy daimonja, akkor első lépésben szabadulni igyekszik tőle, nem azért szabadulsz a daimontól mert az félelemetes, nem félelmetes, hanem azért szabadulsz tőle, mert mindig arra figyelmeztet, hogy miben vagy rab, hol nem vagy felszabadulva és a bilincs szorítását az ember megérzi a saját bőrén. Ezért daimonnal élni egy fedél alatt rabság, de ugyanakkor mindig az a fordulat az egészben, hogy ez a rabság tapasztalat tanít és megadja a kulcsokat is a szabaduláshoz. Ezért így utólag mindig is hálás leszek a megérzéseknek, annak, hogy a saját egyensúlyom megbillenésének okát mindig is precízen véltem felfedezni mások hibáiban és vétkeiben és az emberrel szennyezett  légkörben. Így egyfelől a magány mindig is gyógyír volt másfelől belátása annak, hogy a mentális betegségek zömét, a közösség ellenséges zavart tudattalanja okozza. Így két út adódik, az első, hogy valaki az élére tud állni a folyamatoknak, és vezetőként, látszólag sokat áldoz majd, de közben tudja, hogy ez az egyetlen útja az intaktságának a megőrzéséhez vagy a nem annyira kreatív utat választja és visszalép a meditáció, a homály, a misztika és a csend világába. Egyébként a daimonnak lennie kell, mert abban az esetben, amikor a külvilág nem emberi közösségek, kapcsolatok formájában képez ellenerőt, akkor a hatás ellenhatás törvényszerűségének megfelelően ez az ellenhatás megjelenik, generálódik anélkül, hogy külvilági oka lenne.