MI A METAFIZIKA ? ELMESEGÉDLET-OPTIMALIZÁLÁS PUZSÉR RÓBERT KÖNYVÉHEZ

Mi a metafizika?

László András funkcionalista és célirányú elgondolása a metafizikáról 

A metafizika fogalmát rendesen körüljárja dr. Turay Alfréd

filozófiatörténet könyve. Amit és ahogyan dr László András

fogalmazott, az egy eszmeáramlat és iskola megfogalmazása

ami nem egyéb, mint a metafizikának és mint a princípiumok

felismerésének az énre vonatkoztatása, egyfajta optimista

soteriológia, aminek útját és alapját a vallásalapítók és vallási reformerek kövezték ki, hiszen mi más lett volna Herakleitosz,

Buddha vagy Sankara felismerése: a panta rhei, az anatma-tan 

és a tat tvam aszi, mint a tapasztalható jelenségek általános 

jellege, az általános lételv, az őselv, a princípium felismerése.  

Bizonyos szempontból, mint a vallások világával állandóan foglaltoskodónak szerencsés a helyzete még posztautodidaktaként is, hiszen amint belelapoztam Puzsér Róbert könyvébe, máris egyértelművé vált, hogy Hamvas Béla iránti tiszteletéből egyfajta tarot-kommentárt alkotott. Annak a meghatározása, hogy mi a metafizika - egyáltalán nem könnyű kérdés, hiszen egyértelmű választ nem kapunk rá, így csak közelíthetünk a kérdéskörhöz.

Amit már megállapíthatunk Turay Alfréd fejtegetése nyomán az az, hogy a metafizika bizony ontológia. Az érzékfelettiség azonban azt jelenti, hogy tképp a tudatunkkal mégis képesek vagyunk fogalomalkotással konvergálni a felismert törvényszerűség-princípium irányába egyfajta kvázi összefüggésként és konzekvenciaként az elménk képes azt érzékelni, és felismerni.

Vallástudomány szakos bölcsészhallgatóként könnyű dolgom volt felismerni, hogy a Kápila (a látnok) által alapított hindu számkhya darshana 24+1 tattvájának két alapprincípiuma teljes mértékben megfelel Arisztotelész hülemorfizmusnak nevezett nézetével, annak két metafizikai-ontológiai alapprincípiumával. Egyetemi hallgatóként rendkívül fontosnak tartottam ezt a felismerést, és a mai napig hálával tartozok dr Turay Alfrédnak a  Filozófiatörténeti vázlatok című munkájához, hiszen enélkül a kiváló összefoglaló munka - filozófiai propedeutika - nélkül soha nem vehettem volna észre ezt az összekötő kapcsot és hidat India és Európa, Kelet és Nyugat között. Nyilván Hamvas Béla Szókratész invokációja Aszklépioszhoz ezért is volt és lett állandó témám, hiszen Hamvas az éberséget jelölte meg ott mint fogalmat ami Keletet összeköti Nyugattal és a kakast rendelte hozzá szent állatként. Tény, hogy India  és a görögök akkor kerültek igazán közel egymáshoz, amikor Nagy Sándor hódításai zajlottak, így érthető okokból sem Szókratészt, hanem Arisztotelészt kell tekinteni a hídnak.

Amit dr Turay Alfréd tanárúr fejtegetésében ki kell egészítenem az az, hogy a lehetőségi lét, a potencialitás a princípium szintjén, mint nagyon helyesen prima materianak írja, a számkhyaról szerzett tudásnak köszönhetően azt omnipotencialitásként kell értelmezni. Az omnipotencialitás pedig, ahogy a prakriti első tattvája, hozzárendelhető a hinduk által igen tisztelt Chandogya-upanisadból idézett szent szótagsor (mahávakya) a "tat tvam aszi".

Meditációs objektum

" Ha valamit meg akarsz érteni, mondja a zen, semmit sem szabad mástól elfogadnod. Akárkivel találkozol, kívül vagy belül, öld meg. Ha Buddhával találkozol, öld meg a Buddhát, ha pátriárkával találkozol, öld meg a pátriárkát. Csak így válhatsz szabaddá. Semmi ceremónia, semmi mákony, semmi jócselekedetek. Semmi intézményesség. Semmi elv, princípium, tétel."
/Az idézet forrása, Hamvas Béla: Az ősök nagy csarnoka III. MEDIO Kiadói Kft., 2005. 234.o./

Hamvas Béla itt ugyanazt idézi, mint ami Julius Evola - Frithjof Schuon: ZEN a Szamurájok vallása c. könyvben is megtalálható. Maga az idézet kisebb ellentmondás elé állított, mivel eddig úgy képzeltem, hogy létezik a bal kéz és a jobb kéz útja, ez az idézet azonban szerintem egyikhez sem sorolható igazán. A bal kéz eddigi információim szerint lehet a tantra, a káosz, Káli tisztelet, thugok, a húsevés így címszavakban, vagyis nem feltétlenül jó cselekedetekből, hanem kifejezetten elfogadott társadalmi- és az adott kultúrában a mainstream vallási normákkal szembemenő, normaszegő és titokzatos és félelmetes út. A másik út a jobb kéz útja, amelyik a megtisztulás, a bűnbánat, a jótett, az éberség, a rend. Ezen utakról több helyütt is olvastam, leginkább tradicionalista szerzők értekeztek róla. Azt írja a szufikról Hamvas és idéz Halládzstól
 "Úgy élni, hogy ne legyen semmim, és ne legyek senki." Ugyanaz az elv köszön itt vissza, amiről már a bektasi dervisekkel kapcsolatban is olvastam (dr. Szőllösy Gábor - A furfangos dervis - 99 török bektasi dervis tréfa c.). Evola azt írja, hogy a Maháyána és a Hínayána eltért a hagyományos iránytól és utal arra hogy a Zen volt az ami a satori (felébredés) élményét a középpontba állította. Való igaz, hogy Buddha után, a buddhizmus vallássá szerveződött, "Isten nélküli" vallássá fejlődött és intézményesült  és a tanítások elvesztek a szövevényes ontológiai és "teológiai" és antropológiai spekulációkban, holott Buddha pontosan ettől óva intett mindenkit, mert tanításának teleológiai fókuszpontja és lényege kizárólag az egyetlen tan, ami maga a megszabadulás. Ezért igazából, amikor bal avagy a jobb kéz útjáról beszélünk, az én meglátásom szerint azok egy horizontális irányvonalat takarnak, a bal és a jobb kéz útja az alapvető életmódbeli szabályok rendszere, ezért annak már nincsen sok köze ahhoz, amikor is a tanítások megjelennek. Ezt már leírtam a jógával kapcsolatban, ahol is a szabályok (yama-niyama) az első két lépcsőfokot jelentik és enélkül nem is számíthatunk semmiféle forradalmi változásra az életünkben. A metanoia (megtérés) az első, vagy az elhatározás a szabályok betartása, már a második pont. Ezek a szabályok tulajdonképpen felkészítik fiziológiailag a tanítványt és testi változásokat is előidéznek, amelyek abszolút mértékben kihatnak majd a gondolkodásra is. Ami ebben misztikus, az éppen az, hogy a szabályok betartásával, a horizontális út következetes követésével teremtjük meg az összekötő kapcsolatot a transzcendenssel, ami már az én szóhasználatomban a vertikális irány, a beavatás. A szufinál és a bhaktinál a niskáma karma - a cselekedetek gyümölcseiről való lemondás (Bhagavad-gíta) dominál. Valójában "sár és arany", barát és ellenség, élet és halál, üdv és pokol, mindenféle lelkiállapot dualitásának felszámolása a cél. Hamvas azt írja, hogy a szufi mindent elhajít, ami a keze ügyébe akad, az üdvöt is.  Ilyen szempontból a bektasi, a szufi, a bhakti, a jógi, minden tekintetben túl van a társadalmi rendszer által adott normákon, azzal előfordul, hogy összeütközésbe is kerül (bektasiak és az iszlám), ami mondjuk egy európai kontextusba helyezve számunkra szinte elképzelhetetlen extremitás volna, pedig Diószegi is leírja, hogy a sámán nagyon is elkülönített, a társadalom perifériáján, tisztes távolságban attól "praktizált", noha így is a társadalom (a törzs) része. Az európai kultúra ezen viselkedés mintákat elfojtotta vagy a keresztény dualizmus irányába terelte de semmiképpen sem integrálta vagy nyitott nekik utat, így ezen erők inkább a művészetekben lappanganak tovább.

Összefoglaló - A blogról és a betegfiú története

Áthidaló megoldásként Bólya Péter a kiváló író, novellista, ha elhagyta az ihlet, arról írt, hogy képtelen írni. A Nagy László költővel készített filminterjút nézve bizonyosodtam meg, hogy Nagy László nagyon nehezen fejezi ki magát. Az egyszerűbb ember kifejezésmódja, a nyelvi dimenziók helyett, pontosan az egyszerűség. Nagy László zsenialitása pedig éppen az lehetett, hogy neki,  - amíg elért az egyszerűbb kifejezésmódig, amíg megtalálta a megfelelő szót a gondolathoz - addig külön köröket kellett leírnia. Így valahol a kifejezésbeli tehetségét a költészetében könnyen feltételezhető, hogy egyfajta nyelvi, kifejezésbéli blokknak is köszönhette. A Kormos István  készítette interjúban Nagy László arra kérdésre, hogy mit üzen az utókornak: "ha lesz még emberi arcuk, csókolom őket" ezzel a nagyon is mélyértelmű és misztériumba illő mondattal válaszolt. Az embernek nem kell a fikció világába elmerülnie, a fikció világában. Ez a blog nem azért született, mert bármiféle önös célnak vetettem volna alá magamat. Ha ismert szerettem volna lenni, akkor tovább folytatom a versírást, doppingszerrel vagy anélkül szinte magánügy, ma már könnyen lehet, hogy több helyen publikálnék, lenne nevem, de nem lennék keleti típusú ember a vadnyugaton, ha ennek a névszerzésnek én tulajdonítanék bármiféle jelentőséget. Én útkereső voltam és nem költő, a két pálya egy ideig együtt mozgott, de az utóbbiért nem adtam el a lelkemet. A túlpart teóriák része lett ez a fajta kísérletezés is Siva szent növényével, ugyanakkor nem tiszteletlenség leírni ezt, sem nagyképűség - az írás túl nagy áldozatot kért tőlem ellenértékként, a lelkemet. Akkor úgy gondoltam, hogy a gőgnek és nem az elhivatottságnak van ebben súlya. Így, mivel a  versírást mérlegeltem, azt rossz útnak találtam és felhagytam vele, más értékek után néztem. Nekem jóval kedvezőtlenebb volt a helyzetem, mint mondjuk egy Csontváry Kosztka Tivadarnak, hiszen semmiféle égi hang nem akart kiválasztottá tenni, sőt maximum úgy, hogy a saját hangomon, hallucináció formájában a plexus solarison keresztül Isten szándékosan rám ijesztett - hogy mi közöm hozzá, hogy ő miért teremtett virágokat. Azért megdöbbentő mindezt átélni, hogy igazán még le sem írhatom megváltozott tudatállapotban, azt amit le kellett volna talán akkor írnom. Az ember a hétköznapi tudatállapot poklában észre sem veszi, hogy egy láthatatlan háló veszi körül cenzúraként, amint ketrecének szélét feszegeti, nincs jobb szó, metafizikus értelemben, abban a pillanatban a valóság szó szerint lesújt rá. Ahhoz, hogy ezt az állapotot elérjük a gondolkodásunk komplexitásának jócskán meg kell növekednie. Látókká kell válnunk, mert valójában vakon bolyongunk a labirintusban. Siva isten szent növénye pedig képes látóvá tenni, a kérdés az, hogy elviseljük-e azt a valóságot, azt a halhatatlanság közeli tudatállapotot, hogy minden problémát képesek vagyunk azonnal megoldani, időn kívül, belelátni. El tudjuk-e képzelni azokat a sorserőket, amelyeket ilyenkor elszabadítunk és hogy önmagában ez a kísérlet a tudatállapotokkal mennyire is veszélyes terep. Én egyedül a gyógyításban látom ennek a jövőben az esélyét. Olyan esélyt, ami pszichofizikai (pszichofizikai alatt a testet, mint meditációs objektumot értem, fizikai, szellemi testi valóságként önmegtapasztalva) meditatív vezetésű introspekcióval megtalálja egy-egy betegség gócpontját és kíméletlenül eltávolítja onnan. A kérdés az, hogy a saját szervezetünkkel hogyan kommunikálunk, hiszen nem értjük önmagunkat sem, mert nagyon lefokozott tudatállapotban élünk. Amikor 2006-ban rejtélyes módon az a bizonyos 5mm átmérőjű üvegampulla a szemembe került, a gondolatvilágom paranoid gondolatokkal jelezte azt, hogy gond van. Eljuttatott a szorongás egy olyan elviselhetetlen fokára, hogy azonnal a diliházba akartak szállítani, mondván, hogy ez megőrült, már össze volt készítve a papucsom, a pizsamám és én arra kértem a szüleimet, hogy engedjenek le sétálni és ahol a séta során egyszerűen csak a szervezetem pár órán belül kidobta az idegen testet, miközben előtte 5 szemorvos sem talált semmit és megszűnt minden szorongás és paranoid gondolatom is. Ekkor gondoltam először azt, hogy számos pszichiátriai megbetegedés, paranoid gondolkodás valódi hátterében állhat egy emberi testbe ékelődött idegen test, és valójában a lenyugtatózással csak azt érjük el, hogy a szervezet azt soha nem fogja kivetni magából. Hamvas Béla a bhindunak nagy jelentőséget tulajdonított, a bhindu ugyanis a hinduizmusban a pont, az ember a létezésbe Hamvas szerint egy ponton lép be, és egy ponton távozik.

(fotó forrása: kozeg.blogspot.com)

A jelenségekkel is így van és így volt ez a betegfiúval. A betegfiú elnevezés ugyanis egy koldust takar, ez a tábla volt akasztva a nyakába személyazonosítóként a hülyébbek kedvéért, hogy ő a BETEGFIÚ.
Az biztos, hogy társkereső oldalakon egyáltalán nem lett volna túl népszerű egy ilyen nickkel a színre lépni, azonban a gyengeségből erényt kovácsolt és bármennyire is beteg volt, vagy annak látszott, azt azért felismerte, hogy hogyan élhet túl. A betegfiú is egy ponton lépett be, az Alstom szerelvény legvégénél és egy tradicionálisan is koldusok által rendszeresített fehér, műanyag kávéspohárral indult el útjára. Azt észrevettem, hogy nem diplomatatáska volt nála, hogy az ezres bankók és a néhány zöldhasú is szépen elférjenek egymás mellett és ne legyen veszekedés köztük. Ennyit a 21.századi demokráciákban élő koldus rövid, tömör antropológiai leírásáról. Többször hallottam a suttogó metropropagandát hogy az Alstom szerelvények mennyire jók és a régi ruszki mennyire rossz volt és hogy nem szoronganak benne az utasok, mert úgy van elrendezve még a tér és a megvilágítás is. A betegfiú láttán viszont rémület suhant át az utasok arcán, olyasfajta lehetett ez amit utoljára a szentmise vége felé láttam, amikor elindult a katolikus persely az útjára. De az is lehet, hogy talán féltek, hogy trollkodni fog valamelyikükkel, felismerték védtelenségüket és gyarlóságukat. A betegfiú egyébként tisztelettel vette tudomásul, hogy egy fillért nem kapott és tovább bolyongott a kávéspohárral a kezében a Moszkva bocsánat Széll Kálmán téri metrómegállónál és várta a következő esélyt az életre. A betegfiú várakozott, a tömeg pedig némán tűrte el, nemcsak a betegfiút, hanem azt is, hogy megint csak egy mozgólépcső működik, a 600 közül és tűrte mint a sárgacsekkeket szokás és tűrt tovább, az áprilisi télben és már nem is volt, nem is létezett. sem.