Gondolatnapló - Káprázat és valóság

                                                   Baranyi Tibor Imre Az Apokalipszis négy lovasa YouTube


Ennek a bejegyzésnek a közvetlen előzményoka, Baranyi Tibor Imre tradicionalista gondolkodó előadása és Szent Anzelm "ontológiai" istenérve. Felvetülhet a kérdés, hogy hogyan kapcsolódik Anzelm Istenérve a témához, nos pontosan a látásmód miatt, hiszen a látásmód problematikája és e körüli viták, mind Keleten és Nyugaton is egyaránt felfedezhetőek a vallási gondolkodóknál. Kiindulási pontként vagy gondolati premisszaként említsük meg, hogy Anzelm érvét Aquinói Szent Tamás azért nem fogadta el, mivel úgy vélte, hogy a fogalmi létből nem következik a valós lét_[1.]

Canterburyi Szent Anzelm (1033-1109)

Ami a fent említettekhez nem kapcsolódik szorosan, de mégis valahol van összefüggés: dr. Baranyi Tibor Imre a fent belinkelt előadásában kétféle következetlenséget is elkövet. Sankara_[2.], a hindu vallásreform atyja a legenda szerint mielőtt megvilágosodott volna, egy utcaseprővel találkozott és azt a kaszttörvények szerint , mivel az utaseprő érinthetetlennek minősül, messziről ki akarta kerülni, ekkor azonban Siva isten felfedte magát, mivel ő volt az aki az utcaseprő alakját felvette és megfeddte a bölcset, hogy hogyan akarja a végső valóságot megérteni, ha egy ilyen egyszerű próbán elbukik. Ennek a kis történetnek a tanítása is egyszerű, a magasabb tudatállapotok a kaszt szerinti előítéletek világán is messze túlmutatnak. A másik következetlenség pedig az, hogy valójában nem négy varna (kaszt) van, hanem öt, a sudrák (munkások, szolgák) magasabb szinten vannak/voltak mindig is az ötödik "kasztnál", a csandáláknál. Mahatma Gandhit sokszor úgy állítják be, hogy ő a varna- vagy kasztrendszert teljesen elvetette, ez ellen harcolt, valójában ő a kasztonkívülieket, akiket haridzsan-oknak (Isten gyermekeinek) nevezett a negyedik kaszt társadalmi jogainak szintjére emelte, mellesleg jogász (ügyvéd) volt. Azért fontos ez, mert ebből világos, hogy következetes gondolatmenettel az Apokalipszis negyedik lovasát nem lehet megfeleltetni semmiféle proletárságnak, proletár-diktatúrák uralmának, szocialista-korszaknak, mivel nem négy, hanem öt kaszt van, másrészt a két civilizáció és kultúra elég távol is esik egymástól,  egyrészt a lineáris és ciklikus vallási világszemléletből is adódnak alapvető különbségek, tehát dr. Baranyi Tibor Imre felvetése ebben az esetben önkényes és következetlen, a politikai ideológiák harcából következően egyoldalú és erősen inkább anti-szocialista propagandának látszik, mintsem bölcseletnek, mivel az is.


                                                                             *

Hamvas Béla gondolatainak lényege egy mondatban az, hogy a rend megbolydult. Andrew Skilton úgy gondolta, hogy a buddhizmus lényegi tana szintén egyetlen mondatban definiálható: úgy látni a dolgokat, ahogy azok valójában vannak (yatha-bhuta-jnana-darsana). A körből nem lehet kilépni, a szellemi erővonalak jelen vannak, és általában rejtve és úgy, hogy nem gondoljuk, hogy ez a rejtettség általában ott van, ahol semmiképpen nem gondolnánk, hogy ott van a középpontban. A világ, mint a megzavart a létezés van jelen, ez a turba fogalma, szintén Hamvas Bélánál. Az, hogy ez a zavartság mi, nem tudjuk, csak azt hogy zavartság. A mai nap során azonban nyilvánvaló lett, hogy annak a manifesztációja, ami a harmónia megjelenésével teljesen szemben áll. Az, hogy nem tudunk erről, inkább jelenti azt, hogy nem veszünk róla tudomást, ugyanis ha tudásunk vagy tudomásunk lenne erről, az egy teljesen másfajta világlátásra kényszerítene bennünket. Ez a világlátás nem hozható létre a jelenségek kavalkádjában. Paradoxon, hogy egy olyan világban szimulálom a véletlent, ahol nincsen, mivel maga a véletlen nem határozható meg az abszolútum szempontjából, ezért meghatározatlanságként van vagy nincs jelen. Mindenesetre ahhoz, hogy  ez a világ létrejöjjön, vagy bármely más nem-világ, kizárólag a véletlent is mint tényezőt figyelembe véve az ontológiai teljességből fakad. Ezért az abszolútumban létezünk mindig, csak nem látjuk, nem észleljük, csak nem vesszük észre, amikor pedig rácsodálkozunk felismerjük és misztériumként éljük meg. Misztériumként megélni pedig mindig azt is jelenti, hogy érzelmi kötelék van a misztérium és közöttünk. Az érzelmi kötelék információ, ez bizonyára archaikusabb felfogásban vagy életrendben kommunikáció a teljességgel. Azok számára, akik az un. világban nem voltak a kor adott követelményeinek megfelelőek, egészen más utak nyíltak meg és más utakra  tévedtek, így távolságuk a profán világtól törvényszerű, és ha az eshetőségek statisztikáját vesszük, a világban, mint sorsban eltérően éltek a tömeggel szemben. Természetesen, aki kívül esik a mainstream életfelfogásokon, az valójában már rendelkezik a kor adott társadalmi szokásai feletti és általában kiritikus nézőponttal. Ezekre az emberekre azonban egy jellemző jellemző lesz, nem fogják érteni azt a nyelvet, még ha egy nyelvet is beszélnek velük, nem tudják dekódolni és felmérni sem és értelmezni a jelenségüket, emberi alakban megjelent különbözségüket tőlük. Ez jelenség pedig az olyan típusú hétköznapi ember számára, aki nem akar megérteni a világtól leszakadt, attól eltérő gondolatokat, bennük ez biztosan riadalmat kelt. Ezért van az, hogy egyesek például egy olyan vallást választanak maguknak, amiben világosan lefektetett dogmák vannak, és az üdvösség a vallás vagy hit ezen szabályainak betartása szerint kézzelfogható és kozkázat nélkül elérhető. Ezek az utak azonban önhittségek, nincs általános tapasztalat arra vonatkozóan, hogy kit milyen formában hívtak el a tanítványságra, hiszen példaként Máté vámszedő volt, Lukács orvos, Pál apostol pedig a tanítványok fanatikus üldözője, tehát különböző sorsösszefüggésben és jelekben találkoztak a világot uraló, titokzatos és félelmetes teremtő és megváltó erőkkel. Ez azt is jelenti, bármennyire is eretnekség, hogy az úton a megszólítás kiszámíthatatlan, nem lehet tudni, hogy milyen kommunikációs formát vesz fel a transzcendens. Röviden a beavatás lényegéről ennyit szerettem, volna leírni, Carlos Castaneda ír le egy beavatást (Don Juan tanításai), ahol a körből nem szabad kilépni, még akkor sem, ha maga a tilalmat állító mentor vagy lélekvezető alakja jelenne meg, mert maga az is lehet vizíó. Figyelmeztető káprázat ez, hiszen  a Jelenések könyve is kinyilatkoztatja a hamis próféták megjelenését. Ez ami eszkhatológiai távlat a kereszténységben,  az indián beavatásnál sokkal személyesebb. Ennek a jelenségnek a lényegét úgy láthatjuk, hogy már az akkori társadalom, ahol az evangélium megjelent, bizonyos emberi kapcsolatok, a bizalmas és hétköznapi szférák megzavarása nélkül jelen voltak. Tehát a szent és a profán ebben a tekintetben, a civil életformában már elkülönült. Így a Római Birodalom területén a pogány kultuszok tiltása elsőként a már részben szekularizáltra és ezen belül később a személyes körökre is kiterjedt. A bizonyos eltérő szent életformák, akár a vallás civilizált változata, szokássá alakultak (legyen az a sámánizmusban a közösségi periférián való tanyázás, vagy a közösség javaitól való szándékos sanyargatás, mint a sivatagi anakhorétáknál) a kialakult rend és szokás azonban pontosan az, ahol a misztérium általi megszólítás bevett praktikává silányul, és így elveszíti a kapcsolatát az égi világgal, akárcsak a szertartásban a közös cselekedet és a ritus hierarchiája szerint. Visszatérve a lényegre, hogy a szimulált véletlen, mint a mikrokozmosz makrokozmoszt megfeleltető analógiája, bizonyítja azt, hogy csak akkor lehetünk bizonyosak a világ szervezetten élő voltának, az élő anyag megjelenésének, mint a legszervezettebb anyagszerveződésnek, ha posztuláljuk (feltétlezzük) Isten létét és mindenhatóságát és nem-létét, ugyanis nem-léte végtelensége léte végtelenségében van, így egyszerre élő, fejlődő és hanyatlóként megjelenő részei egyben mi magunk vagyunk a teremtésben, az ő létének a tanúi. Ellenkező esetben csak a nagy bumm elmélet marad a világ kialakulására, aminek az esélye, mivel a kialakulásról sem tudunk semmit, nem tudjuk, hogy az Isten analógiájának megfeleltethető feltélezett omnipotenciával rendelkezik, de akkor már önmagában véve is Isten lenne, csak az elnevezés materializálná egy mechanikus, anyagi folyamattá. Ez az Istenérv , a világban meglévő rendezettségből és teleológiából következtet Isten létére, hogy ez most kihez köthető a filozófia történetének berkein belül, nem tudom; de a lényeg - erősen idézőjelben - bizonyítási kísérletet tettem arra, hogy szimuláljam a véletlent egy totó program segítségével, nyilván ez a kísérlet ontológiai vagy másként érthetőbben, a minden lehetőséget = variácót magába foglaló rendszer véletlenszerűen, "randomizálva" nem tud szabályos, ember alkotta alakot felvenni, hanem rendezetlenségében marad, és azt rendezni kizárólag az intelligencia képes. Ez a misztérium.

────────────
[1.] Turay Alfréd: Istent kereső filozófusok (Budapest, 1990. Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója)
[2.] Sankara egyik alapvető tanítása az adhjásza volt, a híres kígyó és kötél hasonlata, amivel a tévesen érzékelt valóság (akár lefokozott tudati észlelés) és a valóság lehetséges valós érzékelése (ami a tiszta érzékelés-észlelés, amit nem zavarnak meg, homályosítanak el a félelem vagy a korábbi tapasztalatok, benyomások, tévképzetek) közötti különbségre utal.

Gondolatnapló - A rossz és a jó eredetéről

Szeged, Oskola utca (fotó forrása: google.map)

Szent Ágoston úgy vélte a rossz nem más, mint a lét hiánya, tehát a jó a lét teljessége. Láma Ole Nydahl elgondolása szinte hasonló, miszerint pedig az abszolút rossz élőlény nem is létezhet, mivel önmagát is  elpusztítaná. Friedrich Nietzsche (Adalék a morál genealógiájához c.) írásában egy szó-etimológiára, kapcsolódásra támaszkodik, amely jelző a jóval, a jó cselekedettel, a jellemes emberrel, a morállal, mint jelenséggel szorosan és sokszor összefüggött a korábbi korokban és a jelenkorban is, ez pedig a „nemes” (szanszkrit: árya) jelző. Nietzsche szerint ezek a jó tettek és nemes cselekdetek valamikor a származással együtt magától értetődőek voltak, tehát származásuknál fogva és ezáltal determinálva a természetükből fakadóan cselekedtek nemesen ezek az emberek. Élesen kikel az elterjedt nézet ellen is, hogy a jó cselekedet egyben hasznos is, hasznot hoz és pusztán ezért jó. Támadja azt az elgondolást és közhelyet is, hogy a jó cselekedet önzetlenség volna, vagy önmegtagadásból „születne". Úgy látja, hogy kizárólag a lesüllyedt tömegek gondolják úgy, saját rossz természetükből fakadóan, hogy egy jó vagy nemes cselekedethez meg kell tagadniuk a tulajdon természetüket, szerinte tehát a jó azért jó és nemes, mivel saját természetéből fakadóan az és ezért egyáltalán nem önmegtagadás egy nemesi jellemnek önnön lényege szerint cselekednie. Nietzsche álláspontja meglehetősen statikus, hiszen rabszolgákról beszél és ezek engesztelhetetlen gyűlöletéről mindaz iránt, ami náluk több, értékesebb, boldogabb, gazdagabb, szebb és sikeresebb, ezt a bosszúvágyat nevezi nevén: ressentimentnek. A rontó hatalom a kereszténységgel vette kezdetét - állítja. Ezekkel a nézetekkel csak egyetlen egy probléma van, leírja a társadalmi helyzetet, az abból fakadó általánosító „pszichológiát", de igazából nincs benne a kérdés, az a kérdés, hogy miért alakult így a társadalom, a nép, a tömeg, és ezért választ sem kapunk rá. Egyértelmű, hogy világos lehetett már előtte az eljövendő kor fő jellemzője, aminek az alapjait akkor fektették és valójában jelen van egy a tömegkultúrára jellemző „ideátlanítás" is, mint politikai-pragmatista vagy pozitivista tendencia, amelyik kizárólag az egyén „szabadságára” bízza a világnézetet, az értékrendet. Szent Ágoston például erkölcsfilozófiájában említést tesz azokról az íratlan törvényekről és szabályokról, amit az ember szívébe véstek és azokról  általában minden ember bizonyos mértékű tudomással rendelkezik (Turay Alfréd: Filozófiatörténeti vázlatok 57.o.SZHF 1996.). Egyébként sokszor éri ez a ressentiment vád a kommunista-szocialista világnézetű vagy érzelmű embereket, arról azonban ezek a kritikák nagyvonalúan el is feledkeznek, hogy valójában a politikai- társadalmi-rendszer és a személyes társadalmi és történelmi, politikai környezet, a társadalom,  a kultúra az amelyek alapvetően meghatározzák és kondicionálják az emberi tudatot. Nyilván a lehető legkönnyebb pálcát törni a szegénységbe vagy nyomorba taszított vagy a sikertelenek egyre népesebb tábora felett, mivel azokra leginkább lesz jellemző  az „elcsürhésedés" (AMG 33.o.) ahhoz, hogy az évszázadok folyamatos terhe alatt elkasztosodott , kasztokba kényszerült emberek ezen szégyenbélyegüket és rosszra való kondicionáltságukat elveszítsék, fel kell emelni őket a társadalmi átlaghoz. Azért, mert a környezeti feltételek határozzák meg döntően az ember jellemét, és ezt a nézőpontot Robert Owen utópista-szocialista gyártulajdonosnak  köszönhetjük. A mai kor azonban a médián át tudatosan az idelizált bűnöző kultuszát sugározza, a krimik és a gengszterfilmek erőszakos világához hozzájárul és együttjárója a profán, jóléti szemléletmód is, és aztán itt vannak a reklámok is és ezért bizonyos értékek és ideák is teljesen eltünnek és alárendelődnek ennek a folyamatnak. Valójában a rendszer ezzel a módszerrel azoktól igyekszik megszabadulni, és arra hajlamosítani a vadhajtásokat, hogyha már a törvénnyel való összeütközés elkerülhetetlen, akkor az ne politikai célokból és okokból, vagy felszabadító mozgalmakban és világmegváltó célok miatt történjen, hanem társadalmi felbolydulás és konfliktus nélkül preventiven kriminalizálható legyen. A hippi mozgalom kommunisztikus és forradalmi jellege alól pedig egyértelmű, hogy a kábítószerek népszerűsítésével húzták ki a talajt. Így sajnos meg is állapíthajuk, hogy az államszerveződések főbb mozgatórugói nem egyebek, mint az állam által privilegizált felső, társadalmi rétegek védelme a társadalom alacsonyabb rétegeivel vagy az azt fenyegető, külső „erővel" szemben és a védett rétegek érdekeinek a képviselete a megfelelően eladható modern világnézet és életformák terjesztésével is és mindenkor a felső kaszt reális vagy irreális félelmei mentén generálódó politikai propaganda megnyilvánulásai és lépései.


B ű n   é s   b ű n h ő d é s

Az evangéliumokat olvasva Jézus Krisztusról egyértelműen összeáll egy olyan tanító-Istenség képe bennünk, aki hozzánk nem ítélni jött, hanem hogy tanúbizonyságot tegyen az igazságról és tanítson. A tanítás lényege pedig nem más, mint a jó és a rossz megkülönbözetése és a jó gyakorlása a bűn helyett. Azt is többször említettem már itt a blogon, hogy Jézus Krisztus külsejében engem leginkább egy jógira vagy egy szannyászinra emlékeztetett. Később magam is megdöbbentem, azon a momentumon, hogy Mircea Eliade megemlíti - Jóga című munkájában-, hogy a „megszerezhető", főbb jóga sziddhik (csodálatos képességek) között az egyik bizony a felsoroltak között a vízenjárás volt. Ezek természetesen nem bizonyítékok arra, hogy Jézus esetleg jógi lett volna, de elgondolkodtató jelképe és szimbóluma annak, amikor és ahogyan az addig rejtett, a magasabbrendű megjelenik vagy megmutatkozik az emberek előtt. Hamvas Béla úgy vélte Jézus Krisztus inverze a farizeus-morál volt. Hamvas a Scientia Sacrában leírja, hogy a farizeusok kvázi a lehetetlent valósították meg, erkölcsös életet mutattak magukról és ugyanakkor elismert emberek voltak, az erkölcsös élet és a sikeresség ugyanis szerinte alapvetően kizárja egymást. Az bizonyos, hogy Jézus ezt a farizeus-modellt élesen támadta, ugyanakkor az is látható, hogy néha azért nézeteikkel vitába szállt vagy keveredett és ezekből a nyilvános vitákból pedig rendre győztesen is került ki. Jézus Krisztus a római jogrendszer áldozata lett, egy olyan jogrendszeré, amelynek fenntartásához mind a mai napig politikusok tízezrei járulnak hozzá. A Római Birodalom sajnos olyan mértékben maradt fent Európában és Magyarországon is leginkább a polgári- és büntetőjogban és a szenátori intézményekben, hogy valójában Friedrich Nietzsche alaposat tévedett, amikor elsíratta Rómát. Ebben a Jézus halála és feltámadása óta tartó viadalban a humánum maradt alul és a humánum az ebben a rendszerben és az is marad, amíg ez a rendszer teljhatalmon marad, amit az oroszlánok (rendőrök, ügyészek, bírók) elé vetnek. A humánum az ami ebben
a világkorszakban valójában a mártürosz, a megfeszített. Ennek a tragédiának az elemeit már kifejtettem sokszor, amikor is dr Baranyi Tibor Imre írása nyomán, amiben a letelepedett és a nomád életmód szimbólumait és ellentéteit fejtegette; rádöbbentem a sámánizmus valós, próteuszi lényegére, egy ezzel kapcsolatos régebbi álmom is erre predesztinált, mivel én ebben az álomban egy alakváltó élőlény voltam és végül valami apró élőlény formájában egy buddhista szentkép alatt bújtam meg az engem fáklyákkal kereső csőcselék elől. Később véletlenül vagy öntudatlanul ennek az álomnak a „hipnózisa" alatt menedéket is vettem a buddhista tanításokban Láma Ole Nydhal-tól.



Korábbi írásokból:
Gondolatnapló - Mennyei és pokoli zarándoklatok  tartarossz.blog
Gondolatnapló - Illúziók és hallucinációk tartarossz.blog
Gondolatnapló - Akcióösvény Ülő Bikáig tartarossz.blog  
Gondolatnapló - A migráns-kérdés karmikus vonatkozásai tartarossz.blog 
Gondolatnapló - Dar al-Harb tartarossz.blog
Gondolatnapló - A lázadások napján tartarossz.blog
Gondolatnapló - Átmeneti időszak és szerkesztett valóság tartarossz.blog