Kismagyar politológiai „készaleltár” - Társadalmi pratyáhára

Nemsokára megjelenik Orbán Viktor legújabb életrajzi ihletésű könyve is, a „Háborúim a magyar nemzet ellen” Ennek a könyvnek a megjelenése egyre aktuálisabb. Ha József Attila vagy Hamvas Béla ma élne, talán ő is ugyanezt tenné - mint én "köpök én az életpályátokra". Az én persze nem olyan fontos, az nemisén, mivel amit én végrehajottam, vagy nemisén, ebben a kis hazában, az egyfajta kvázi társadalmi pratyáhára. Menekülés a végtelenbe, olyan érzés ez, mint az elinnen Magyarországról érzése, de nem csak a nyugatra tántorgók értelmezésében. Hálás vagyok a sorsnak, hogy kiképzésemhez, belső szellemi emigrációmhoz, a nagy harc előtt még mentorokat küldött, olyan embereket, akik valamiféle misztikus ok okán az életnek egy olyan táját mutatták be, ami a hétköznapi kisember elől el van zárva, mint a konyhakés, vagy az élestrágyak a zártosztályon, persze ezek a közveszélyes trágyak azért a páciens-páciens elleni élettér háborúkban mindig előkerülnek. Csak az szabad, akinek fegyvere van, tanuld meg kisfiam. Az őrült fazonok lényege szerintem az, hogy nem léteznek, vagy legalább is éppen annyira nem, hogy a vészkijárat környékén még körbeadják a dekket. Nincs sorsuk, aki az élet pókhálójába belebonyolódik annak lesz sorsa, de aki nem hajlandó felvenni a kesztyűt semmiféle állami szörnyeteggel  szemben, aki átnéz az oligarchákon és az antioligarchákon azon nem lehet példát sem statuálni, az maga a szintézis. Azért akik nem testől és nem lélektől születtek, hanem akik a pontból jöttek, a bhinduból, azok felismerik azt, hogy el vagyunk vermelve. A magyarság lényegét tekintve, mint kisember, a világ legegoistább vackán él, a világ számkivetett kis vackán meghúzodva, kihaénnem kiskirályként, és a számára kincseknek vélt kacatokat gyűjti a saját magaköré a privát szemétdombján, amit univerzumnak nevez, miközben Csányi Sándor vagy a legsikeresebb Lázár János jókat röhög a markában mint ezen az íráson is. Nem akarom a kisembert sem bántani, hiszen lényének legitimizációs pontja valahol erős kell hogy legyen és a politika és a társadalomnak nevezett ragadozóhorda sem teszi meg ezt a szívességet egy senkinek sem. A sámán úgy szokta ezt megfogalmazni, hogy meg vagyunk támadva minden irányból. Nem az élet politikai dimenzója az elsődleges, én filozófus vagyok álbölcsész, álköltő, álblogger, álművész, álgondolkodó és álterrorista, áltüntető, álalkoholista és teszthalott. Nem is lehetne egy ilyen világot - mint a mocskos, fostalicska, kapitalista burzsujszar majomdiktatúrát - máshogy átvészelni, mint szüntelenül az ember társadalmi szerepéből való kihátrálásokkal. Ezt nevezem én pratyáhárának, vagy társadalmi pratyáhárának. Az érzékek visszavonásának. A jóga szerint ésszerű visszavonni az érzékeket, mert valójában a világ és a közöttünk meglévő híd, káprázat. A visszavonulás nem vereség, a győzelemért vonulunk el, a győzelemért vonulunk vissza, mint Kutuzov. A győzelem nem abból áll, pl. hogy Orbán Viktort felrobbantjuk, vagy hogy a gyanútlanul álldogáló Schmitt Pál volt álamfőt egy hanyag és hirtelen, és gyors mozdulattal gyomorszájon ütjük, vagy lerúgjuk Kocsis Máté fejét, vagy atomjaira lebontjuk a sikeresek koronázatlan királyát, Lázár Jánost, vagy savval leöntjük a savas bácsit, vagy felgyújtjuk éjszaka a Hír televízió stúdióját, ennek is meglenne a maga baadermeinhof-i szépsége valljuk be, de a győzelem ott kezdődik, hogy felismerjük, a hatalmat valójában kitervelten kell még a poraiban is megalázzuk,  úgy hogy az utókor erre a korszakra majd úgy emlékezzen, hogy ne is legyen képes a tisztelt utókor hányinger és undor nélkül és főleg köpések nélkül erre az időszakra még csak gondolni sem másként, mint az átkozott, rendszerváltás utáni rothadó, kapitalista, sötét-vészkorszakra, Az ember nem szüntelen vérengző, vérgőzös vadállat, de azért fontos szvsz minden embernek a saját királyságát kötelezően minden eszközzel óvnia és megvédenie, ha kell vagyontárgyait az állam elől szervezetten elmenekítenie. A muszlimok is azt tanítják, az utolsó lépés csak a kard dzsihádja, megelőzi az érvelés, és a példamutatás, ez egy fajta kegy, egy út, amin az ellenség még visszaléphet az emberi útra, ezt így kell értelmezni. Ha nem teszi meg időben, lelke rajta. Ha van még tehát néhány sastoll előttünk, írta a Lectorium Rosicrucianum valamelyik száma, akkor ők a Szent Biblia olvasását ajánlották a bizonyos T könyve mellett, amit alapítójuk kezében találtak és nem teszik ki a világ ítéletének, megjegyzem a Bibliát kiteszik, és ez a titkos apológia nem túl szép és frappáns. Így vagyunk tehát, és jusson eszünkbe a pofánkba toduló nyári hőség és verőfényben, kilépve elsőként a kapun, a gondolat, hogy ez és a mindez nem más, mint hazugság.

Beavatás - Csakravartin

Életem egyik legmélységesebb beavató transz állapotában találtam élet és halál határán egy labirintusból kivezető utat. Az akkori jelentések és jelenések három, az embert fenyegető veszélyre hívták fel a figyelmemet. Balomon a Démon, Jobbomon a Krisztus, Felettem a Nap, mind arra voltak hivatva, hogy elpusztítsanak. A Sátán vagy Démon, mint a félelemet gerjesztő erő (vö. James Joyce: Ifjúkori önarckép) megjelent (a keresztényi igehirdetés fő része a gonosszal való riogatás), azonnal követte duál párja a Krisztus, aki azt sugalmazta, hogy ő majd megvéd. Ezek ketten marcangolni kezdték a lelkemet. A halálos félelem, a halálos szeretettel. Miután nem adtam fel a harcot a Nap egyre közelebb került hozzám, éreztem, hogy egyre nagyobb hőfokon lángolt az arcom, a Sátán és Krisztus vita a lelkem felett egyre erősebbnek és erőszakosabbnak és tarthatatlanabbnak tűnt és ekkor maga a Nap felajánlotta, hogy az ö világában minden rendben lesz, megszűnik minden szenvedésem, amit a Sátán és a Krisztus okozott nekem. A NapIsten tehát megszólított és a gömb egyre hatalmasabb lett, éreztem, ahogy a földi gravitáció lehúzza a testemet, és a lelkemre egyre erősebben hatott a Nap irányából érkező gravitáció. Azt éreztem, hogy a lelkem kiszakad a testemből. Nem akartam meghalni, de a halál három alakját fölvette már körülöttem (Démon Krisztus Nap). Megértettem hová kerül(het) a lélek, a halál után. HŰSÉGES KUTYÁMRA PILLANTOTTAM SEGÍTSÉGÉRT, úgy gondoltam, hogyha én most meghalnék ez a kutya, aki 10 éve a társam, aki a leghűségesebb volt hozzám, ez el fog veszni. Később, amikor már ismertem a Mahábháratát, akkor ismertem fel, hogy a beavatásom, csakravartin beavatás volt, mindez túl homályos, mindez nem egzakt tudás, de az egyetlen egy út az, hogy hátat fordítottam a gyűlöletnek és a félelemnek, hátat fordítottam annak a fajta szeretetnek, ami az Istentől való félelméből fakad, de annak a fajta szeretetnek is, ami feladja önmagát és megsemmisül, és ugyanakkor hátat fordítottam a harmadik halálnak, ami önmagát úgy reklámozta, hogy ő legfényesebb hatalmasság és minden lélek benne lakozik és az elhunytak lelkei is benne vannak. Hátat fordítottam annak a gondolatnak, hogy a Napisten
azt sugallta, itt minden jó lesz, ez a végső béke és nincs más út. Az egyetlen egy élőlény, a kutyám, ő nem hazudott, a szemébe néztem és tudtam, hogy ő a megoldás, az az energianyaláb ami összekötött vele, az a póráz vagy köldökzsinór szimbólum, aggodalom fény, hogy egyedül az ő jobb sorsa volt a lényeg. Az ilyen cselekedetek vezethetnek ki minket a labirintusból. Amikor mi magunk azt tesszük, mi magunk jövünk rá arra, hogy a szituációk (konfliktus helyzetek)a poklok és a megoldások a mennyországok. A keresztény gondolkodás ugye alapvetően arra van felépítve, hogy hinned kell, mert különben kárhozat vár rád. Ebben az esetben tehát előre fel van vázolva, hogy ha nem hiszel, akkor abból milyen bajod származik. Túszejtők is így szoktak felvázolni dolgokat. Isten túszai vagyunk. És szeretned kell az ítélkezőt, mert ő a megmentő is egyben. Tudathasadás ez a javából. Látomásomban ezért is jelent meg a Sátán(Démon) és a Krisztus is duálpárként. Későbbi életem során a kettő egy személyben manifesztálodott. Én ezt a fajta keresztényi mentalitást, nem vallási gondolkodásnak nevezném, hanem ahogy Freud is jól látta, a kényszerneurózis forrásának. A kényszerneurózis, a negatív mágia. Apotropaikus (elhárító) jellegű. A mágia önmagában egy aktív cselekmény, valamit azért teszek, hogy ezáltal a pillangó effektussal változtassak a világon valamit, ami számomra kedvező. A kényszerneurózis egyébként, mint a kereszténység is, átokelhárító rituálé. Minden ember, akin átok ül, az csak kényszerneurotikus cselekedetekkel tudja elhárítani. A kényszerneurotikus rítus legfőbb része, hogy , " ha ezt nem teszed (például nem szereted Jézust, nem hiszel az ő megváltó kegyelmében), akkor ebből baj lesz". A keresztényi gondolkodás tehát apotropaikus. Frazer az Aranyág elején ezeket a gondolati modalitásokat nagyon is helyesen leírta, később Freud nem véletlenül belőle merített a legtöbbet.
.... Ezért a harc általában nem lehet út, vagy üdv persze nem zárható ki, hogy más szituációban éppen a harc hozza meg az üdvöt vagy a túlélést.
Ilyen szempontból lineáris világfelfogás, determinizmus, Istenönkény, fatalizmus, kezdet és vég.
Tehát alapvetően dualitások jönnek számításba, születés-halál jó-rossz. Ha a keresztényre leginkább a 2-es a jellemző, akkor a hinduizmusra alapvetően a 4-es szám. A hinduk mindig is nagy gondot fordítottak az állatok táplálására, a maradékot mindig az állatok táplálására fordítják és az állatoknak öregek otthonát is szoktak fenntartani. Konklúzióként biztos vagyok abban, hogy az üdvnek számos útja van és előre nem lehet meghatározni, hogy amikor a felsőbb hatalom úgy gondolja, próbára tesz minket és előre receptek nincsenek a helyes cselekvésre, életünk tehát ezen a hajszálon függ és a megdicsőülés is. Igazából szellemi értelemben én az embert fának tartom, csak mi gyökereinkkel nem a földbe kapaszkodunk, hanem a szellemibb világba vagy valóságba, de tudjuk, hogy ez a valóság erősen gondolati valóság, az általunk érzékelt világ gondolatokkal és érzelmekkel átszőtt szőttese.